Lelkem ezer darabkája 2

Remény kopogtat

Persze, hogy Lokinak nem sikerült a kísérlete, azonban ő továbbra sem boldog, orvosok közt, bezárva tengeti napjait, és csak vár és vár... vajon eljön érte valaki?

Álmok - régóta elfelejtett szó mindez. Álmodni? Nem, már rémálmai sincsenek, csakis két napos virrasztás után elszundítani pár percre. Már csak ez maradt neki, miután kitépték a lelke egy darabját, méghozzá az, akiben a legjobban megbízott... de ő is ugyanolyan volt, mint a többi ember. Elhagyta, miután rájött, hogy nincs szüksége egy olyan problémás emberre, mint Loki. Lehunyja a szemeit, hátha segít valamit, hátha végre álomba szenderülhet, mert már lefoglalni sem képes magát, csak ül, hátát a falnak vetve - talán még mindig reménykedik benne, hogy a kék szemek, a szokásos, meleg mosoly felbukkan majd az ajtóban, az erős karok átölelik és megnyugtatják, hogy nincs semmi baj. Oldalra billenti a fejét, amerre az ajtót sejti, szemeit lassan nyitja fel, hogy időt adjon Thornak... még csak az ajtó alját látja, még ott lehet a túloldalán. Már a kilincsig ér, talán épp most ragadja meg, hogy bejöjjön. Eljut az ajtóba szerelt kis műanyag, törésmentes ablakig, onnan azonban csak az üres folyosó néz vissza rá, az ismerős arc sehol. Megint csalódik, talán ezredjére már - jó ideje nem számolja. Üres, érdektelen pillantása az ajtón ragad, de valójában nem látja, szemei előtt indák és ágak ezrei tekeregnek, az ágak közt bolygók és rúnák, és ha érezne magában némi erőt, talán még kedve is lenne lerajzolni, de így csak ül tovább, próbálja memorizálni a képet, habár tudja, úgyis hamarosan elfelejti. Végül a szemei leragadnak, izmai tartása lazul, így a feje vállára dől, ahogy végül álomba képzelgi magát. Mindig azt reméli, hogy ilyenkor álmodik is valamiről...

Összerezzent az ébredésre, lapos pillantásai sötétet láttak csupán, ahogy felnézett. A hold halovány fénye csorgott be a kis ablakon keresztül csak, pont az ágya elé, de Loki nem mozdult ültéből egy tapodtat sem; jó ideje nem aludt már az ágyában, biztonságot adott neki a kemény padló, a fal, melynek nekiveti a hátát minden egyes alkalommal... és az a hely, a tökéletes hely, ahonnan ha oldalra nézett, egyenesen az ajtó nézett vissza rá. Jó ideje már, hogy mikor nem rajzolás közben aludt el máshol, akkor ide ült le kicsit pihenni, várva a csodát, amiről egy része tudta, nem jön el, egy része pedig még mindig gyermekien ragaszkodott a bátyjához, és arról álmodott, egyszer majd eljön érte. Lerajzolta őt már ezerféleképp: meztelenül, ruhában, félmeztelenül, villámokat gyűjtve a Mjölnirrel, akár csak Thor isten, dicső páncélban, és ő megbújik a háta mögött, védelmező árnyékában marad mindvégig, ahogy egész életében. Mert ha nem teszi, Thor elhagyja. Thor elhagyta. Ő erre összeomlott.

Egy apró, alig hallatszó sóhajjal hajtotta le a fejét és kezdte tekergetni az ujján lévő gyűrűt, oda sem nézve. Ezt is csak hónapok múltán kapta vissza, miután sikerült meggyőznie az orvosokat arról, hogy nem próbálja majd megölni magát vele, ahogy a papírral és a ceruzákkal sem, amit kapott. A gyűrű arany volt, hivalkodó és gyönyörű, az egyetlen dolog, ami még Thorhoz kapcsolta, amit képtelen volt eldobni a múltjukból... nem tudta, reméli vagy rettegi, hogy Thor hordja az ezüst gyűrűt, amit ő ajándékozott neki.

- Azt ígérted, ha imádkozom hozzád, majd meghallod és eljössz... hazudtál. Minden éjjel imádkoztam, te mégsem jöttél értem soha. Átvertél - suttogta rekedt hangján a gyűrűnek, azonban mikor lehúzta az ujjáról, képtelen volt elhajítani. Túlságosan fontos volt neki ahhoz, hogy csak úgy eldobja, ahogy Thor tette ezt velük... pedig az lett volna a legnagyobb büntetés. Ha nem is bánkódik, csak... elfelejti, és ha az a hazug szőke visszatér egyszer, lássa, Loki már rég túllépett rajta.

A férfi határozott léptekkel halad végig a folyosón, a fehér köpenyest követve, míg az ajtó elé nem érnek. Ott megtorpan, bizonytalanul nézi a kilincset, meg merje-e fogni, merjen-e lépni, néhány röpke pillanatig hezitál, segítségkérő pillantást vet az orvosra, hátha az megadja a választ, azonban az ő tekintetéből csak türelmetlenséget olvas. „Menjen már!” - üzeni sürgető pillantása, ahogy a férfiról az ajtó felé fordítja figyelmét. A férfi nagy levegőt vesz, lehunyt szemekkel markolja meg a kilincset, és csak akkor mer felnézni, mikor egy lendületes mozdulattal szélesre tárja a kórterem ajtaját.

Loki tekintetében és arcán pillanatok alatt váltják egymást az érzelmek, először közöny változik izgatottsággá, majd értetlenséggé, ahogy meglátja, a belépő alak egyáltalán nem az, akire ő számított. Nem érti... miért van ő itt? Nem kel fel a földről, csak bámul rá, szavak nélkül követelve választ a helyzetre, amelynek legkevésbé sem így kéne történnie. Ezt nem így képzelte el... Összerezzen az érintésre a térdén, majd az arcán, és végül a haján, nem tudja, hogy reagáljon, így inkább nem tesz semmit.

- Mit keresel itt? - Régóta nem beszélt senkihez pár szónál többet, korábban simulékony, szellő-könnyed hangja most reszelős, a szavak nehezen jönnek fel a torkán.

- Érted jöttem. Hazaviszlek. - A férfi arcán és hangjában kedvesség, az érintésében határozottság, és Loki nem tudja, mit tegyen... hiszen ő nem az, akire várt. Nem tudja, miért van itt. Nem tudja, elmenjen-e vele, hiszen ha itt marad, Thor megtalálja, de ha elmegy...

- Hagyj békén - sziszegi ellenségesen, s kihúzva magát a gyengéd érintésből, hátrál pár lépést. - Nem vagy a bátyám, nem megyek veled sehová! - csattan fel, hangja éles és elutasító, a másik férfinak belefájdul a szíve, mégsem rezzen az arca sem. Felkészült erre, de nem tudta, hogy ennyire fájni fog. Lassan feláll, pár óvatos lépést tesz előre, Loki két lépést hátrál, feltartja a karjait, hogy elűzze magától. Ha vele megy, Thor soha nem találja meg... Soha nem kap új esélyt.

- Loki... gyere haza velem. Thor nem fog eljönni érted, de én itt vagyok. - Újabb két lépés, de Loki most nem hátrál el, kétségbeesett tekintetét barátja szemeibe fúrja, lelke összetört és megcsonkított.

- Ne mondd ezt... El fog jönni értem, és elvisz majd világot látni, ahogy ígérte... mert ezt ígérte! Miért pont most jöttél? Megzavarsz! Azt hitted, ha majd felajánlod, hogy elviszel és gondoskodsz rólam, akkor elfelejtem őt? Nevetséges vagy! - Kétségbeesése eszeveszett kacagássá válik, gúnyos derüléssé a férfi próbálkozásán, de az nem adja fel, újabb két lépést tesz előre. Már nem sok van, hogy elérje Lokit...

- Másfél éve vagy itt, semmit nem tudsz Thorról. Gyere velem - próbálkozik újra, immár határozottabban. Nem akarja neki elmondani, hogy a bátyja mennyire, de mennyire elhagyta őt... nem hagyhatja, hogy emiatt Loki újra összeomoljon, előbb kell neki egy másik támasz, akiben megkapaszkodhat, hogy ne zuhanjon vissza. Lassan odaér, megérinti Loki kezeit, ő újra hátrálna, de ahogy gyengéden maga felé húzza, megadja magát - erőtlenül dől a férfi mellkasának, homlokát a nyakhajlatba dönti. A férfi forró, záporként ömlő könnyekre számít, de Loki még nem is reszket, csupán áll ott összetörve, az ölelésbe temetkezve, egy olyan ember karjaiban, akire az utolsóként gondolt, hogy eljön érte. Tony szorít az ölelésen.