Csillaghullás

Csillaghullás

Loki és Thor testvéri kapcsolata egyedi és minden fájdalmával együtt így szerethető. Kapcsolatuk átívelése múltjukból a három filmen át, Loki szemén keresztül, ő vajon hogy élte meg mindezt? Slash nincs, csupán testvéri szeretet, POV Loki, valamint spoiler a The Dark World-re, ha esetleg valaki nem látta volna, nem biztos, hogy érti majd a végét.

Nevetek

Emlékszel erre, testvér? Mi ketten, Odin térdein ültünk, egyenrangúként, és ő átkarolt minket, mi pedig feszült izgalommal hallgattuk meséit nagy csatákról, véres és diadalmas háborúkról, melyeket megnyert, és amelyeket mi is meg fogunk majd vívni. Azt soha nem mondta, hogy egymás ellen tesszük majd. És te rám nevettél, emlékszem a mosolyodra, a szikrázó kék szemeidre, karodra, mely már gyermekkorodban is oly erős volt, s melyet akkor felém nyújtottál.

- Ne aggódj öcsém! Bármi jön ellenünk, ketten bizton legyőzzük! - Megragadtad a kezem, és nem eresztetted, még akkor sem, mikor apánk letett minket az öléből, és fáradt hangján alvást parancsolt. A saját ágyad helyett az enyémbe feküdtél, és tovább mesélted a történeteket, amiket hallottunk, csakhogy a mi neveinkkel... mindig te voltál a hős, én pedig a kisegítőd. Akkoriban, idült mosollyal a karjaidban feküdve, nekem elég volt ennyi. Mondd, miért nem mesélted úgy soha, hogy én vagyok a hős?

Irigykedem

Maró féltékenységet érzek, mikor ifjonti lelkesedésedben kiöntöd a bort ünneplésed közben, a sokadik győzelmed ünneplésén. Azt soha nem említi senki, és nem említed te sem, hogy ha nem lettem volna én, és elsuttogott, apró varázslataim, te minden bizonnyal veszítesz. De te győztes maradtál és sértetlen, én pedig megbújtam az árnyékban, onnan támogattalak, remélve, hogy egyszer majd észreveszel, és engem is kiemelsz a fényre magaddal. Tudom, hogy tudtál a trükkjeimről, amelyek győzelemre vezettek. Miért nem mondtad hát soha?

Én támogatlak vissza a szobádba, mikor már a lábadon is alig tudsz megállni. Fiatal vagy még, nem szabadna ennyit innod, de hiába mondom, te sosem hallgatsz rám, hiszen mit tudhatok én, a fiatalabb gyermek, ki nagy, erős bátyja árnyékában él minduntalan? Hidd el testvér, megbánod még a tudást, melyről nem vettél tudomást. Mikor részegen azt mondod, szeretnéd, ha veled maradnék a szobádban éjszaka, hogy ne hagyjalak el, én csak hamis, elnéző mosolyt villantok rád, majd visszanyomlak az ágyra és betakarlak.

- Csitt, fivér! Aludj, holnap is lesz nyelved, hogy mindezt elmondhasd - csitítlak szelíden, míg te a kezemet szorongatod, akár gyermekkorunkban. Csakhogy a történeteidbe nem mesélsz már bele engem, csupán te vagy a hős, én pedig egy harcosod a sok közül, nem testvéred már, csupán arctalan katona a tömegből. Így látod, nemde? Így bánsz velem. Álmot bocsájtok zavaros gondolataidra, azonban szorításod mit sem enyhül, alig tudom kiszedni a karomat erős ujjaid közül. Volt, hogy ezek az ujjak még nem a karom, hanem derekam érintették, mikor magadhoz öleltél éjszakánként. Miért felejted el ezeket az éjszakákat, testvér?

Gyűlölök

Mikor koronázásod napján felém fordulsz, csak ketten vagyunk, s te mosolyogsz, szemedben izgatottság fénye csillan. Tudom, örülsz, hogy te kerülsz a trónra, habár ez sosem volt kérdéses - én, a bajkeverő, a trükkös Loki, ki inkább hátba támad, mint szemből, sosem voltam trónörökös, csupán ámítás volt, egy szép álom, melyből végül te ébresztettél fel pökhendiségeddel. Rád mosolygok, és úgy szórakozom, mintha még mindig csak gyermekek volnánk, egy megfagyott valóságban, hol te még egyenrangúként kezeltél magaddal, s nem csupán öcsédként, ki gyenge és semmirekellő. Ó, ha megmutathatnám neked igazi erőmet! Egyszer majd eljön az én időm is testvér, csak várd ki...

- Hogy nézek ki? - kérdezed, se bár legszívesebben azt mondanám, akár egy majom, szárnyakkal a fején, fékezem gúnyos szavaim.

- Mint egy király - felelem végül, hadd legyen meg az örömöd, majd kérésed követve, egyedül hagylak. Nem most először járok előtted, bár senki nem vesz észre, ahogy kilépek, és az ünneplők háta mögött sétálok a helyemre. Mindig itt volt a helyem, bárhányszor jártam is előtted, bátyám, te fényesebben ragyogsz, a te biztos lépteid könnyedén észreveszik, ellentétben az én puha, surranó lépéseimmel. Észrevetted valaha, hogy mindenhol előbb voltam ott nálad?

Zuhanok

Soha nem akartam király lenni, csak egyenrangú veled. Mindig csak az volt a célom, hogy észrevegyél végre, most pedig elértem, miért vagy hát ily elkeseredett és dühös? Soha nem akartalak megölni, csak szerettem volna, ha egyetlen egyszer elismered - én győztem. Most mégis én kapaszkodom az életemért, és te szorítod a Gungnirt, könyörögsz, hogy tartsak ki, te majd felhúzol. Miért tennéd? Elhagytál a győzelemért, a borért, egy nőért... Megcsúszik a kezem, és te felordítasz, utánam kapsz, de karod nem ér el, az az erős kar, mely mindig úgy szorította a kezem, a bátyám keze. De már nem vagy testvérem, s apám sem apám, így hogy nyúljak utánad? Hogy ragaszkodjak egy olyan élethez, mely puszta hazugság volt?

- Loki, fogd meg a kezem! - ordítod, azonban én elengedem a Gungnirt. Sokszor hadakoztunk, de én mindig behódoltam neked végül, hisz a bátyám vagy. Most először mondok ellent neked, és mégsem érzek boldogságot, mert ahogy egyre távolodom tőled, látom a kétségbeesést a szemedben, és Odin szemében, ki nem apám már többé. Hát örök vereségre kárhoztattam?

Pusztítok

Itt állunk ketten, egymással szemben, s lám sorsunk beteljesedett - te kérdezed, emlékszem-e a régen töltött időre, de te valóban emlékszel-e, testvér? Emlékszel, hogy mindig te voltál a hős, én pedig az ellenség, és bárhogy küzdöttem, minduntalan legyőztél? Azt kérded, emlékszem-e az oly régen töltött időkre... emlékszem, és tudom, ezért kellett mindennek így lennie. Akkor sem léphettem ki árnyékod mögül, és bármit teszek, most sem tudok, mindig előttem jársz, én pedig csak széles vállad mögül nézem a világot. Megpróbáltam megmutatni neked, hogy tudok erős lenni, de ekkor Odin eltaszított magától és te is, kiűztetek otthonomból. Ahol új otthonra lelnék, saját népre a megérdemelt, az olyannyira vágyott helyett, azt sem engeditek nekem, hát ennyire gyűlöltök? A számon és csuklóimon bilincs, megbéklyózza nyelvemet, elveszi testemtől a szabadságot, de bosszúvágyamtól, bizonyítani akarásomtól sosem képes megfosztani. Nem adom fel. Egyszer még elismered te is, hogy lehetek egyenrangú veled.

Üvöltök

Tébolyultan markolok hosszú hajamba, s megtépem, ajkaim közül elkeseredett ordítás szakad fel. Nem börtön nekem az üvegfal, akár otthonom is lehetne, hiszen mindent megadsz nekem, mit kívánok, még azt is, amit nem kérek - nem a testem érzi magát bezárva, hanem a lelkem, az egész lényem, s a börtönöm te vagy, már oly sok ideje, nem is számolom bezártságom éveit. Úgy hittem, megszabadulhatok tőled, ha erősebbé válok, s leigázom a népet, melyet úgy imádsz, de ahogy megjelentél, már veszítettem. Mit vétettem, hogy így büntetsz, mondd testvér, hát mivel érdemeltem ezt ki? Körömmel vájok saját húsomba, hogy kitépjem a fájdalmat, mely lüktet bennem, egyre növekszik, mikor határozott pillantásodat rám emeled, s szemedben csupán elszántság van, nyoma sem annak, ami oly régen még ragyogott benne, ha rám néztél. Így megváltoztatott egy nő, testvér? Képes voltál feladni mindent, még engem is egy halandóért? Bolondabb vagy, mint hittem.

Uralkodom

Elégedett mosollyal nézem munkám eredményét, azt a gyönyörűen megkomponált színdarabot, melyet oly sokáig tökéletesítettem, míg te azt hitted, csupán magatehetetlenül szenvedek az üvegketrecben. Ennél nagyobbat nem is tévedhettél volna... Soha nem zártál be, csupán időt adtál nekem, értékes időt, hogy írjak egy olyan darabot, mely életem fő műve. Azzal kezdődik, hogy te önszántadból eresztesz ki börtönömből - véget pedig az én győzelmemmel ér. Megsirattál hát bátyám, annak ellenére, hogy azt mondtad, testvéri érzéseid kiölték belőled tetteim, mégsem tudtál elfelejteni soha, mint öcsédet. Most, hogy nem kötlek már ide én sem, tudom, hogy a nőt választod, de jó lesz így, neked nem való uralkodás, élj csak saját hibás döntésed súlyával, hogy a nő, ki melletted van és úgy szereted, lassan megöregszik, és meghal. Akkor majd visszajössz hozzám, s bevallod, mekkorát tévedtél. Így lesz, hiszen előre megterveztem, és én nem tévedek. Nem tévedtem most sem.

- Loki bár rosszra használta tehetségét, sokkal jobb uralkodó volt, mint én valaha leszek. Örökké hiányozni fog. - Gondterhelt sóhaj hagyja el ajkait, én azonban komoly maradok... apánk szerepét nem játszhatom rosszul, hiszen ezen múlik győzelmem vagy bukásom.

- Megértelek, fiam, s szándékaidat is, hogy itt hagyod a világunkat. A Mjölnir a tiéd, tartsd hát meg, s élj boldogan a nővel! - adom meg magam nehezen, mire felállsz és utoljára meghajolsz, majd megfordulsz, akárha Odinnal beszélnél. Álcám tökéletes, és míg fel nem fedem magam, az is marad, téged mindig könnyű volt az orrodnál fogva vezetni... legnagyobb tehetségemet, a megtévesztést még a nőd sem vehette el tőlem.

- Köszönöm, apám - szólsz még, s mikor elsétálsz színemről, mosolyogva veszem vissza saját, valós alakom.

- Nem bátyám. Én köszönöm - mondom, s hangosan nevetek. Enyém a győzelem.