A halottsápadt hajnalon

A halottsápadt hajnalon

Fandom: Avengers

Páros: Frostiron (TonyxLoki)

Kulcsszavak: Asszimmetria, esernyő, jégkocka

Kitaszítva lenni onnan, ahol mindig is éltél... lelsz benne boldogságot?

Nagyon szépen köszönöm a címet és a kulcsszavakat GwenPage-nek, a történetet főként neki ajánlom, remek ötletet adtál! Vigyázat, angst. Nagyon. (A történet bizonyos szinten AU, mert kronológiai ütközések vannak benne pár helyen, pl a Vasember 2 és a Thor egybeesése, ami itt kicsit el van tolva, meg egyéb furcsaságok)

Meghozzák az ítéletet: száműzetés...

Még a megannyi fájdalom előtt történt. Loki nem járt el gyakran Midgardba, unalmasnak találta az embereket és szánalmasnak, de mikor szórakozni akart egy kicsit, tökéletesen megfelelő szórakozási lehetőségnek látta némileg jobban megismerkedni az emberekkel, hiszen bár bárgyúak és hamar halnak, egészen találékonyak. A lehető legtitkosabb úton ment, varázsa elrejtette Heimdall mindent látó szemei elől, s valódi alakját egyszerű öltönyre cserélte, hogy könnyedén beolvadhasson. Körútján főként klubokba nézett be, a kocsmák alantas világát messziről kerülte, azonban hamar elunta magát a szórakozók közt, inkább az italpultnak szentelte figyelmét egy klubban, miután megunta, hogy újabból-újabba jár, teljesen céltalanul. Nem messze tőle ült egy férfi, az inge felső két gombja szétcsúszva, akárcsak ő maga, fejét leszegve nézte a poharat, úgy a gondolataiba merült, hogy észre sem vette, mikor Loki leült mellé a magas bárszékre.

- Még egyet - szólalt meg hirtelen a férfi, és kissé beljebb lökte a poharat, mire a pultos, kelletlenül bár, de teljesítette a kérést, majd az új vendég felé fordult.

- Magának mit adhatok, szépfiú? - mosolygott a nő az istenre, mire ő lepillantott a mellé ülő poharára, majd fel a választékra.

- Egy kígyónyelvet kérek - bökött a zöld, zavaros színű koktél képére. A mellette ülő barna hajú férfi felocsúdott a hangjára, mintha álomból ébredne, s felnézett rá, pillantása vizsgálódó volt, sokkal kevésbé tűnt elázottnak, mint azt bárki először gondolta volna.

- Egy kortytól úgy be fogsz állni, hogy anyuci visz haza - nevetett fel halkan, majd el is fordította a fejét, Loki azonban ránézett, tekintete a férfiét kereste, de nem találta. Sosem esett még meg, hogy halandó felkeltette volna a figyelmét, de erre a férfire most kíváncsi volt, talán csak hogy elűzze kínzó unalmát.

- Nem hiszem, hogy rosszabbul bírom az alkoholt, mint maga - vonta fel íves szemöldökét az azgardi, de a mellette ülő erre csak horkantva felnevetett és megemelte a poharat.

- A hatodik kör, zöldfülű. És még mindig meg tudok állni a két lábamon. Egészség. - Önkényesen összekoccintotta poharát a másikkal, és belekortyolt az italba. - Mi hozott ide egy ilyen kis herceget? Nézz magadra... süt rólad, hogy gazdag vagy, az ilyenek csak akkor jönnek ide, ha el akarnak rejtőzni - bökött Loki ruházatára, mielőtt visszafordult volna az italához. A kérdezett nem válaszolt rögtön, inkább belekortyolt a kapott koktélba, mely ugyanolyan volt, mint a képen - zavaros zöld és kiismerhetetlen, és ahogy végigfolyt a torkán, szinte felperzselte az egész testét, mégis jeges utóhatást hagyott maga után a szájában. Olyan volt, akárcsak aki issza.

- Maga is gazdag, nem? Drága óra és cipő, kölni... még az alkohol bűze sem tudja elrejteni.

- Elismerésem. Azt hittem, senki nem jön rá ebben a lebujban, hogy nem csak egy szerelmi-bánatos szerencsétlen vagyok. Tony Stark, playboy, milliárdos és emberbarát - biccentett, és újabbat húzott az italából. Loki is kortyolt még egyet.

- Loki Odinson, unatkozó utazó. Nem tűnik... szerelmi-bánatos szerencsétlennek - gondolkodott el, a pohara fölé hajolva. Sosem érzett szerelmi bánatot, hiszen szerelmes sem volt igazán, így nem is tudta, milyen az... de a férfi sem annak nem tűnt, aminek mondta, sem annak, aminek nem mondta magát. A tartásából és az egész lényéből áradt valamiféle tanácstalanság és félelem, de mégsem engedte át magát. Tényleg figyelemreméltó halandó volt.

- Inkább élet-bánatos vagyok, ha lehet ilyet mondani. Te mit tennél, ha tudnád, hogy nem éred meg a következő születésnapodat? - kérdezte, bár hangjában nem volt kíváncsiság, inkább rezignáltan fixírozta tovább a whisky maradékát a pohár alján.

- Ugyanazt, mint eddig. Mindent megtehetek, amit akarok, és a bátyám mindig fedez, így soha nem bukom le. Bár ha tudnám, hogy meg fogok halni, legalább szabad lennék, mert nem kell azon aggódnom, vajon mikor fog megtörténni - mondta ki a gondolatait őszintén, Tony azonban ahelyett, hogy ellenkezett volna, inkább elgondolkodott rajta.

- Én nem tehetem meg, amit akarok. Sokan vannak, akik miatt nem - sóhajtott, majd újra a poharába temetkezett.

- Megtehetné, egyszerűen csak gyáva. Ha meghal, már nem lesznek azok, akik visszatartották, miért érdekelné, hogy mit mondanak? Tegye amit akar, úgyis mindegy lesz, és mielőtt meghal, meg fogja bánni, ha gyáva volt. - Lokit nem túlzottan érdekelte, ha a férfit esetleg megbántja a véleményével, ha ilyen gyenge, nem érdemli meg, hogy kitüntesse a figyelmével. Azonban mágiájának finom fonalai már így is lassan körbefonták a milliárdos elméjét, így az közelebb hajolt, alkoholos lehelete megcsapta az istenség finom bőrét.

- Szerinted gyáva vagyok? Kihívnál egy menetre, kisherceg? - Loki mosolyogva konstatálta, hogy hat a varázslata, és ő kis közelebb hajolt a férfihoz egy kicsit, ajkai lassan súrolták az övét.

- Többre is, Anthony - válaszolta pimaszul, mire a férfi ujjai a hajába markoltak, és magához rántva, hevesen megcsókolta.

Csak egy apró lökés a Bifröst előtt...

Loki azután az éjszaka után szó nélkül hagyta ott a férfit, és tért vissza Azgardba, azonban senki nem foglalkozott az eltűnésével, talán fel sem tűnt nekik, megszokták már, hogy mindenhol ott van, és valahogy mégsem. De hiába próbálta elfelejteni azt az éjszakát és azt a férfit, képtelen volt kiverni a gondolatai közül a szája ízét, az érintéseit a bőrén - a sóhajai szüntelenül csengtek a fülében, és pár nap tétlen, töprengő várakozás után végül visszatért Midgardba, hogy megnézze, mi van Tonyval. Bár a varázslatát még az éjszaka levette róla nyomtalanul, az emlékek megmaradtak, és mikor a férfi meglátta őt a küszöbön, első dolga volt behúzni neki egy hatalmasat. Loki nem számított rá, elesett az ütés erejétől, tenyerei keményen ütköztek a kőnek, ahogy tompította az esést, de mikor megfogta a férfi segítő kezét, hogy felhúzza, rögtön elmúlt a pillanatnyi fájdalom, és kellemes bizsergés költözött a helyébe.

- Bocs, nem számítottam rád. Azok után, hogy csak úgy leléptél, eléggé kiakadtam. Tartottam egy kis házibulit is... de most úgy minden oké - intett a romokban álló házra hanyagul, mintegy megmagyarázva a fogadtatást, melyet Loki nemrég teljes pompájában is láthatott.

- Nem igazán nézel ki úgy, mintha minden rendben lenne - jegyezte meg, kritikus pillantással illetve a férfit, hiszen jól látszottak rajta azok a jelek, melyek még legutóbb sem voltak ilyen erősek. Sötét karikák a szeme alatt, fáradt pillantás, nehéz sóhajok - egyértelmű volt.

- Hé, én vagyok a házigazda, ha azt mondom, oké, akkor úgy is van! Azt sem tudom, minek jöttél, azt hittem, csak egy éjszakára voltam érdekes, kisherceg. - Italt bont, kitesz két poharat, végül magának inkább az üveg mellett dönt, míg Lokinak tölt egy kicsit, és átadja neki. Ujjaik összesimulnak, ahogy elveszi a poharat, több időre, mint kellene.

- Ha azt mondanám, halhatatlan isten vagyok, elhinnéd? - kérdezte, belekortyolva az italába, mire Tony felnevetett, hangosan és meglepetten.

- Azután az éjszaka után én sok mindent elhiszek neked, tuti kis isten vagy. Mégis, hányadik vagyok a sorban? Ha halhatatlan vagy, egy csomóan meghúzhattak már - gondolkozott el, mire Loki közelebb lépett hozzá, kiverte az üveget a kezéből, és megcsókolta. Egyiküket sem érdekelte az üveg ezernyi szilánkra robbanása, bár tudhatták volna, hogy a kezdődő szerelmük is így végzi majd.

Loki meztelenül feküdt az ágyban, ujjbegyei gyengéden cirógatták a másik férfi bőrét, aki lustán feltekintett rá. Szerette volna meggyógyítani őt, a magáénak tudni ennél is jobban, hogy ne kelljen varázslattal elhomályosítania a józan eszét és az érzéseit egy nő iránt, ahányszor csak vele akart lenni, de tudta, hogy ez lehetetlen. Tony karja átölelte a vállát, és visszahúzta magához, így ő egy kis sóhaj után a mellkasára döntötte a fejét, és hozzábújt.

- Sosem láttalak még mosolyogni - jegyezte meg a férfi, mire az isten felnézett rá, a tekintete kiismerhetetlen örvény, de őszinte szerelem csillogása. Kár, hogy a viszonzást hazugsággal kellett elérnie.

- Egyszer talán fogsz. - Felhajolt, megcsókolta, és nem kellettek többé szavak, mert tudták, vétek szavakra pazarolni azt a kevés időt, ami nekik adatott.

- Szentimentális vagyok, ha képeket akarok csinálni? - kérdezte hirtelen Tony, hosszú, csendes percek után, mire a másik hirtelen felült.

- Igen. És nem engedem. - Maga köré csavarta a takarót, szigorú tekintetét nem állta a férfi, így inkább egy sóhajjal elfordította a fejét, majd ő is felkelt, hogy valami reggeli után nézzen kettejüknek. Loki talán most először érzett bűntudatot... de ha megjelennek a tárgyi emlékek, csak nehezebb lesz visszavonnia a másik lelkéről a varázslatot, ha hazamegy, és tudta, hogy nem maradhat sokáig.

Mikor Loki elment zuhanyozni, Tony belopózott hozzá, és titokban, lenémított telefonnal készített róla pár képet, és ezt megcsinálta mikor aludt, mikor elbambult, és minden percben, ami csak megadatott, hogy megörökíthesse. Az istenség valahol sejtette, hogy a férfi nem mondott le a képekről, de tudta, úgysem állíthatná meg, így inkább próbált nem tudomást venni róla, csak kiélvezni az időt, amíg gyanútlanul itt maradhat, elrejtőzve a saját világába, egy olyan világba, ahol boldog lehet. Egy olyan világba, amely nem létezik.

- Hé, figyelsz rám? Mostanában gyakran vagy máshol - érintette meg Stark az azgardi karját, mire az nehezet sóhajtott, és hamis mosoly villant ajkain.

- Haza kéne mennem. Ez az egész játék veled, értelmetlen. Tony, én... - hatásszünetet tartott, és megfogva a férfi kezeit, közelebb húzta magához - isten vagyok. Amikor azt mondtam, halhatatlan istenség vagyok, igaz volt. A nevem Loki Odinson, az ármány és a tűz istene vagyok, Azgardból. - Tony először nevetett. Aztán mikor meglátta a másik határozott tekintetét, lassan elhalt a hitetlen hang, majd egy utolsó, halk nyikkanással teljesen kifúlt, s a férfi csak döbbenten bámult rá hosszú percekig, keresve az arcán valami választ, miért mondja ezt el neki most, habár már valahol mélyen tudta jól ő maga is, de az nem lehet, nem teheti, nem hagyhatja el még egyszer. Az önzőség lenne, Loki pedig nem önző. Vagy az?

Azon az éjszakán minden érintésük és csókjuk kétségbeesett volt, Loki a párnát markolva ordított, majd lassan zihálásuk elcsendesült, egymás karjaiban fekve szenderültek nehéz, ólomsúlyú álomba. Mikor a milliárdos elaludt, Loki óvatosan kibontakozott szoros öleléséből, majd felöltözött, és puha léptekkel elhagyta a romos házat, melynek alagsorában ezt a három gyönyörű napot töltötte. Egészen rászokott az emberi szokásokra, amíg itt volt...

Zuhansz...

Nem látogatta meg többé a férfit, csupán nehéz, lidérces álmaiban köszönt vissza a mosolya emlékei közül, és olyankor ő a takarót markolta és a fejére húzta a párnát - az egyetlen férfi, aki valaha, igazán felkeltette az érdeklődését, egy halandó, egy gyenge midgardi volt, és ő képtelen elfelejteni... a legnagyobb szégyennek könyvelte el, amit csak valaha átélt. Thor koronázása azonban csak még inkább nehezítette a lelkét és az utána történtek is... hiába volt minden, ahogy akarta, sosem volt igazán boldog, a lelkében lassan szétterjedő űrt képtelen volt betölteni a kárörvendés és hamis győzelem feletti öröme, melyről azt hitte, elfeledteti majd vele minden gondját. És mégis veszített... ő maga rohant a halálba azzal, hogy elengedte a Gungnirt, de tudta, amit senki más - a titkos utakat.

Mikor megérkezett, minden maradék ereje elfogyott már... alig tudta magát tartani a lábain, és mikor az ajtó, melynek látványát oly régóta várta újra, kinyílt, az isten mosolyogva zuhant előre.

Az ébredés egy álomtalan, sötét világból nehéz volt, ahogy körbepislogott, először azt hitte, még mindig álmodik... a régi ágyat és szobát várta, azonban helyette páncélok, autók várták, de valami ismerős és épp annyira szeretett is - Tony aggódó arca. Amint meglátta, hogy a férfi ébredezik, félredobva a szerszámokat, sietett hozzá, és erőszakosan visszanyomta a matracra, ahová fektette, amint fel akart kelni. Szemei szikrákat szórtak, ahogy az istenség sápadt arcát nézte, és miután Loki elengedte magát a matracon, sem vette le tenyerét a mellkasáról. Hosszú, nehéz percek teltek el, míg a férfi megköszörülte kiszáradt torkát és elszakította pillantását a zavaros, zöld szemektől, hogy beszélni tudjon, de ahogy megszólalt, közel sem azt mondta, amire Loki számított. Nem volt elég ereje a varázslathoz.

- Hiányoztál - motyogta, a padlót nézve mellettük, a keze ökölbe szorult, és akkor sem engedett, mikor gyengéd ujjak simították nyugtatóan.

- Itt vagyok. Nem hagylak el többé. - A hangja lágy volt és megnyugtató, mintha ő lenne, akihez sérülten visszataláltak, és nem fordítva. Hideg tenyerén szinte izzott a másik forró bőre, és ahogy Tony lehajolt, hogy megcsókolja, lehunyta a szemeit. Elhagyott egy világot, de talált egy másikat, egy sokkal szebbet, ahol boldog lehet. Még ha csak titokban is. A milliárdos ránevetett, és ráncba szaladt a szája széle, szoros ölelésébe zárta a fáradt, vékony testet, nem akarta elengedni, rettegett, ha megteszi, újra kámforrá foszlik ujjai közül, mint az elmúlt időben minden egyes álmában. Loki soha nem ígérte, hogy vele marad... de az eltöltött idő után azt hitte, nem megy el már többé, nem fog megint szó nélkül eltűnni, de újra elhagyta... nem tudta, hogy hihetne neki most. Eztán csak hallgattak, egymás ölelésébe temetkezve, odázva az elkerülhetetlen szavakat, hiába tombolt mindkettejük fejében megannyi kétség és kérdés.

Tony lassan, nehezen kibontakozott a másik erőtlen öleléséből és felkelt, hogy elinduljon ki a laborból. Mikor az isten is felkelt volna, a férfi egyetlen pillantására hallgatva inkább a helyén maradt, és szótlanul megvárta, amíg házigazdája vissza nem tér, bárhová is ment. Az első ember, akire Loki Laufeyson hallgat, egy halandó... és ő nevetett, csukladozva és keserűen.

- Tudom, mit tettél. Hallottam. - Egymás mellett ültek, Loki az asztalon, Tony a széken vele szemben, mindkettejük kezében gőzölgő kávé, tekintetük csupa kérdés és fájdalom, a kávé keserű, marja a torkuk, akár a kimondatlan szavak.

- Nem akartam király lenni. Csak hogy senki ne tilthassa meg nekem, hogy veled legyek. - Loki hangja akár a sivatag, kopár és színtelen, de a másik tudta, hogy ez nem érdektelenség, csupán nem tudta, hogy fejezze ki magát egy ilyen helyzetben. - Nem fogok bocsánatot kérni azért, amit tettem, mert jogos volt. Úgysem érted meg. - A tekintetében újra tűz pattant, már elhúzódott volna, mikor Tony felállt, elvette tőle a kávét és szó nélkül megcsókolta. A láng az isten testében aranyló, meleg folyamként áradt szét, ahogy gyengéden viszonozta a váratlan ajándékot, átkarolva a férfi nyakát, és lábaival körülfogva a csípőjét, még közelebb húzta magához.

- Na jó, talán megérted. De...

- Szeretlek - jelentette ki a férfi, ezzel megtörve az isten beszédét, mire az sokáig szótlanul nézte az arcát. Tudta, mi van a hátterében... hiába nem használt már varázslatot az elméjén, ez nem volt őszinte szerelem, mert még mindig ott voltak benne a hamis érzések, amiket ő táplált belé, csak hogy megszerezze, a képek benne tartották az egykori, mágiával torzított emlékeket. Loki az arcára simította a kezét, és lassan elmosolyodott, homlokát a férfi mellkasának döntve, lehunyta a szemeit.

- Megvannak még a képek, amiket csináltál? - kérdezte teljesen természetesen, Starkból enyhe borzongást váltva ki, azonban érezte, ahogy lassan bólint. Bizonyára meglepődött, de valahol sejtette, hogy Loki tud a képekről. - Akkor minden rendben. Mostantól veled maradok - ígérte immár másodjára, habár tudta, egyszer meg fogja szegni. A kérdés az volt, mikor.

Világok rohannak el melletted...

Az idő telt, és Loki tartotta a szavát, nem ment sehová, legalábbis Tony nélkül nem. A férfi azonban minduntalan elrángatta valahová, miután úgy ítélte, jobban van, bár az azgardi nem egyszer mondta neki, hogy lévén isten, hamarabb felgyógyul, mint az emberek. Elmentek vásárolni, hiába oktatta ki Tonyt minden egyes alkalommal a másik, hogy nem szükséges, de Loki úgy érezte, még azokon a napokon sem volt nyugalom, mikor egyszerűen csak a lábukat lógatva ültek a teraszon egy székben, és együtt nézték a naplementét.

Egy nap arra ébredt, hogy a milliárdos nincs otthon. Körbejárta a hatalmas házat, de nem találta sehol, a hűtőbe azonban ki volt készítve egy tányér, és egy bögre kávé is az asztalon gőzölgött. Elmosolyodva ült le elfogyasztani a reggelit, pillantása elveszett a hatalmas ablaktáblák mögött tündöklő látványban, az ég szikrázott, mint Kaliforniában szinte mindig, és ha nem ment volna a légkondi, Lokira már régen ráizzadt volna az egyszerű, fehér ing, amit felvett ébredés után. Furcsa volt emberként élni... habár isteni mivolta nem veszett el, mégsem tehetett semmi látványosat, nehogy gyanút fogjanak, így is a kelleténél eggyel több ember tudott róla, hogy él, mint kellett volna. Anthony.

Még mindig csak az ing volt rajta, és egy alsó, mikor hirtelen nyílt az ajtó, de nem nézett hátra, az ablak széléről lógatta ki lábait, és tekintetét mereven előreszegezte. Két kar fonódott a dereka köré, mire hátradőlt, egész testével a mögötte álló férfiénak simult, s oldalra fordulva, gyengéd csókot váltott társával.

- Ahányszor itt ülsz, mindig félek, hogy leesel - törte meg a csendet a férfi aggódó hangja, mire Loki lepillantott a mélyben háborgó vízre, de csak könnyeden megvonta a vállát.

- Isten vagyok, nem halnék bele, csak egy kicsit vizes leszek. - Az azgardi hangja nemtörődöm volt, mégis valahogy játékos, és egy kicsit előrébb dőlt, egészen le a párkányról. Tony nem állhatta a játszadozást, megszorította rajta ölelését és leemelte, vissza a szilárd talajra, amitől a másik elégedetlen pillantást vetett rá. - Azt hittem, szereted az izgalmakat, Anthony Stark.

- Szeretem, ezért is van neked egy meglepetésem. Öltözz, mert elviszlek valahová! - A hangja izgatott volt, ahogy elengedte az istent és az előszobába sietett, hogy megvárja őt, Loki pedig hamarosan fel is tűnt könnyed ingben és farmerban, alkalmazkodva a szikrázó időjáráshoz. Engedelmesen sietett a férfi után, kapkodva a lábait, bár csak az ajtó előtt álló sportautóig húzta, de addig is nem egyszer bukott orra, a sietség miatt, társa azonban mindig elkapta, végül az autó oldalának esve karolták egymást és nevettek és Loki megcsókolta ezt a halandót, aki elvette az eszét, és akit bármikor elveszíthet.

Végül Tony bekötötte az isten szemeit, és úgy vezetett, ő pedig belement a játékba, nem leskelődött, nem hallgatózott, szemeit lehunyva várta türelmetlenül, merre visznek útjaik. Mikor megérkeztek, és lekerült a szeme elől a kötés, Loki kíváncsian nézett körbe, a látvány, ami fogadta, gyönyörű volt... Soha nem hitte volna, hogy valaki képes úgy romantikus lenni, hogy ne akarja azonnal eltörni a nyakát, de Starknak sikerült. A férfi odasétált mögé, majd átkarolva a derekát, a vállára hajtotta a fejét és úgy nézték a viharfelhőkkel keretezett Nap utolsó, kétségbeesett karcsapásait, hogy fenn maradjon az égen, s ne vegye át helyét az éjszaka sötétje.

- Vihart mondanak ma estére. Egész nap kerestem egy olyan helyet, ahol megnézhetjük, anélkül, hogy vizesek lennénk. - Tony mosolygott, és szorosan magához ölelte az azgardi testét, aki teljes odaadással simult hozzá. Halvány, elégedett mosoly játszott ajkain, ahogy arra gondolt, hamarosan nem kell többé rejtőzködnie... mindenki előtt megmutathatja az erejét, és örökké ezzel a hihetetlen férfival lehet. Az eső hamarosan megeredt tőlük nem messze, és ők elmerengve nézték, míg a felhők közeledni nem kezdtek, és hamarosan megérezték magukon az első cseppeket. Loki megrezzent, felemelte a fejét társa válláról, és értetlenül pillantott fel a szürke felhőkre, melyek lassan már fölöttük is teljesen beborították az eget, az eső pedig lassú cseppekből mindent elmosó zuhataggá változott. Tony felpattant, és felhúzta a sáros földről az istent, majd az autó felé rohantak, átkarolva egymást.

- Nem azt mondtad, hogy mi nem leszünk vizesek? - pillantott rá Loki fürkészően, mikor a másik férfi derékig eltűnt az autóban, keresve valamit.

- Hát, készültem, hogy mégis, szóval kitettem az ajtó elé az esernyőt... de nem hoztam el...

- Akkor vizesek leszünk. Talán félsz egy kis esőtől, Stark? - kérdezte incselkedve Loki, majd átölelte szerelme derekát, hogy kihúzza a járműből, azonban túl nagyot rántott rajta, így mindketten nyakig elterültek a sárban. Tony hamar felülkerekedett az azgardin, és sokáig fürkészte békés, eső áztatta arcát, mielőtt lehajolva megízlelte ajkait, újra és újra, ezt a csodás mérget, mely elvette a lelkét.

- Meddig marad Pepper úton? - szólalt meg csendesen Loki, mikor egy éjszaka a tetőn fekve nézték a csillagokat. Tony ott feküdt mellette, és megszorította a kezét, majd oldalra gördült, hogy ránézhessen. Az istenség arcán ezüst fénnyel játszott a hold, és ahogy ő is oldalra fordította a fejét, szemei smaragd villanása bár csak pár pillanat volt, de elkápráztatta a vas emberét. Az annyira várt mosoly elmaradt.

- Mostanában sok a dolga, bár a cég körül kezdi rendbe tenni azt a káoszt, amit én hagytam, hamarosan elvileg hazajön. Nem akarlak folyton elüldözni, amikor itthon van. El kéne hagynom - sóhajtott, azonban az isten egy hirtelen mozdulattal visszalökte a tetőre és fölé támaszkodott.

- Nem hagyhatod el. Mindenki úgy tudja, hogy meghaltam, ha egy ilyen váratlan dolgot teszel, gyanakodni fognak. Anthony, a mi kapcsolatunk színtiszta asszimmetria... soha nem lehetne egészen teljes. Szereted Peppert. Maradj vele. - Hangja parancsoló volt, akárcsak régen, s Tony meglepődött a hanghordozástól, szerelme szokatlan hevességétől, azt hitte, az elmúlt idő elég volt ahhoz, hogy lenyugtassa benne azt az oly régi, tomboló tüzet... de örült, hogy nem sikerült. Sóhajtott, a smaragdoktól képtelenül elszakítani tekintetét, végül lassan bólintott, tudta, mást úgysem tehet, Loki makacsabb, akár egy öszvér, képes lenne bármire, hogy megkapja, amit akar. És nem is tudott mindent, hogy mire...

Földet érsz...

Az ítélet egyértelmű volt New York után, csupán húzták az időt, de még Thor ellenállása sem volt elég, hogy megmásítsa a többi isten döntését - száműzetés. Lokit a Bifröst elé vezették, s elvéve tőle halhatatlanságát, isteni mivoltát, minden erejét, egyetlen erős lökéssel kitaszították az istenek otthonából. A zuhanás hosszú és fájdalmas volt, mikor földet ért, térdre esett, a tenyerei égtek, ahogy felhorzsolta őket a föld, mikor megtámasztotta magát. Sokáig hitetlenül bámulta azokat az apró, jelentéktelen kis sebeket, melyek a legapróbbak voltak, amiket eddig, megannyi harcban szerzett, és mégis a legjobban fájtak. Lassan felállt, leporolta a nadrágját, és reménykedve nézett körül, hátha nem zuhant olyan messze az úticéljától, s lassan elmosolyodott, ahogy rájött, hol van.

Pár koppantás az ajtón, csupán ez volt az egyetlen, amire Tony Stark, milliárdos, emberbarát és playboy, de valójában csak egy gyáva midgardi várt, már olyan régóta, azonban mikor az éjszaka közepén, fáradtan ajtót nyitva valóban szembenézett vele, ki álmaiban kísérti, elgondolkodott, valóban ezt akarta-e. Arra jutott, igen.

- Áll még az ital? - kérdezte Loki, szokásos, cinikus hangján, és megejtett egy gunyoros, féloldalas mosolyt. Tony nem viszonozta.

- Mit keresel itt? - kérdezett vissza ridegen, de a volt isten csak állt ott vele szemben szótlanul, sápadt bőrét a halottakéhoz hasonlóvá varázsolta a hold, így végül a férfi megadóan sóhajtott és félreállt az ajtóból. Tudta, tudta jól, hogy ha egyszer újra visszatér hozzá, úgysem lesz képes elküldeni, bárhányszor is képzelte el magában ezt a pillanatot, hogy csak Loki szemeibe néz és azt mondja „nem”, most azonban, mikor kellett volna, mégsem tudta megtenni. A férfi elsétált mellette, szokásos lebegő léptei helyett most egyszerűen csak... lépett, mint minden halandó, semmi légies, semmi isteni nem volt benne, ahogy fáradtan a bárpulthoz ment az ismerős házban, és leült egy székre. Tony utána sietett, kis ideig csörgött-zörgött az italokkal, míg végül kivett egy üveg whiskyt, és letett a pultra két poharat. Jégkocka csilingelt a poharakban, majd a karamellszínű ital lassan beterítette, és ahogy a volt istenség felé nyújtotta az italt, ő direkt úgy vette el, hogy ujjaik összesimultak pár pillanatra, akár azon a régi, régi napon. Loki lassan belekortyolt az italba, amely végigmarta a torkát, sokkal erősebbnek érezte, mint eddig... Lassan zöld szikrák cikáztak át az ujjain, megmaradt mágiájának halvány darabjai, s a pohár halkan koppant a fán, majd ezer szilánkra robbant. A milliárdos hátrahőkölt, Loki lendületétől leesett a székről, és hamarosan már ott feküdt alatta, Loki pedig fölötte támaszkodott négykézláb, a tekintete csupa kérdés és tanácstalanság, és mégis tudta, mit kell tennie.

- Meg foglak ölni. Meg kell tennem - mondta, és az arca meg sem rezzent, ahogy lassan végigfutottak rajta a méregzöld szikrák.

- Mit csinálsz? Azt képzeled, hogy idejössz és ezek után bármit megtehetsz? - Az ütés az arcán váratlanul érte, megtántorodott, és a férfinak ennyi is elég volt, hogy fordítson a helyzeten. Loki nem ellenkezett, csak feküdt alatta, porcelán arcán megcsillant egy könnycsepp.

- Tudod, hogy rá fognak jönni. Most, hogy halandó lettem, sebezhető és legyőzhető, keresni fognak. Ha rejtegetsz, megtalálnak. Soha nem lehet boldog vége, Anthony. Soha. Meg kell ölnöd. Ha nem teszed, hát én öllek meg téged. - Hangja delejes búgás volt, nyugtatás helyett azonban most csak felzaklatta vele. Újra megütötte, de közel sem olyan erősen, a kétségbeesés minden tagjából kivette az erőt, és csak térdelt fölötte, Loki ajkain elnéző mosoly nyugodott, lassan felemelte a karját, ujjbegyei végigsimítottak az arcán.

- Szakítottam Pepperrel New York után. Nem értette. Én sem. De annyira hittem, hogy visszajössz, hogy újra ott fogsz állni a küszöbön... ezek után nem kérhetsz tőlem ilyet. Visszajöttél. Velem maradsz... most végre, tényleg. Velem kell maradnod. - Megragadta a felsőjét és megrázta, magához húzta, megcsókolta, egyszer, kétszer, ezerszer. - Nem teheted. Nem lehetsz ennyire önző, ezek után nem...

- Anthony, figyelj rám. Te is tudod, hogy meg kell tenned. Mindketten tudtuk, mikor megismertél, hogy ez nem válhat valóra. Engedj el - halkan duruzsoló szavai lassan dongtak a férfi fülében, és a karján lévő páncélra simította ujjait. - Tudtam, hogy ha rád támadok, önkéntelenül is felveszed... A szokások, igaz? - Lassan elvette a derekáról a karját, tenyerét a hasára simította.

- Nem teheted... nem kérhetsz ilyesmire... - ingatta a fejét Tony, és a tekintete megtört és fájdalmas volt, a hangja remegett, mert tudta, hogy nem lehet másképp.

- Én Helheimben leszek, Anthony. Te a Valhallában. Egyszer talán... még találkozunk, valahol az Yggdrasil szövevényes ágain. - És Loki mosolygott, akkor is, mikor az energiakisülés átszakította a gyomrát, és lassan elüvegesedtek a szemei, akár az élettelen babáké. Felhasadt a hajnal, és a nap első sugarai lassan megérintették egy szerelmét sirató férfi alakját.

Megpihensz.