Klyvning

Klyvning

Fandom: Thor, Avengers, Thor: The Dark world

Szereplők: Thor!Loki, Avengers!Loki

Volt ez a kép, nekem meg jött az elképzelés, hogy kéne egy olyan, amikor szembekerül önmagával. Vajon mit mondana a múltbéli Lokinak, ha találkozhatna vele? Aztán csak egyre tovább görgettem a fejemben a gondolatot, ma este meg lett belőle valami nagyon elvont és éppenséggel baromira nem olyasmi, amit eredetileg akartam, de azért remélem, nem vettek miatta máglyára és száműztök örökre a pokolba. Legalább hoztam végre valami frisst, mentség, nem? Nem? Oké... Egyébként a cím rendkívül témába vágóan hasadást jelent, köszönöm szépen az ötletet GwenPage-nek, hálám örökké üldözni fog!

Az idő egy üvegcellában megszűnik létezni. Korom sötétség övezi az azgardi börtön egy celláját, néhol zöld villanások törik meg a fenyegető fekete füstöt. Nehéz lélegzetként gomolyog és lüktet mindenütt, a börtön falában azonban megreked, hangtalanul simul szét a felületen, a cellában némaság, lélegzetvétel alig hallatszik - ez Loki Laufeyson börtöne, az árulóé, a csalóé, a gyilkosé. Egy valaha volt zsenié.

- Tudod, hogy igazam van. Hiszen itt hagynak téged megrohadni... már Thor sem látogat meg. Hogy is látogatna meg? Megőrültem, nemde? Ha nem őrültem volna meg, nem beszélnék magamhoz... - Halk, majd lassan erélyesedő, rekedt hang töri meg a csendet, könnyedsége, légiessége a múlté. A szavak most a régi, folyékony arany helyett csupán nehezen, görcsösen előreguruló sziklák, a hang erőtlenül felnevet, száraz a torka, a nyelés sem segít. Nincs ebben a nevetésben öröm, csupán gúny, önmaga és a világ felett is.

Nincs igazad. Ha így folytatod, tényleg elveszíted a józan eszed... Én mindig csak jót akartam. Megfelelni. Hát nem látod, hogy ez nem vezet semmire? Elpusztíthatod a világot, de...

- Hallgass! Te nem is létezel! - Erőteljes dörrenés, a finom arcú, karcsú herceg megrezzenve húzódik hátrébb és lesüti szemeit. Loki tudja, hogy a mellette ücsörgő alak, egykori hasonmása csupán a képzelete játéka, azt is tudja, hogy minden egyes nappal jobban és jobban megőrül, a börtön magányában csakis magára számíthat. Az egyetlen, aki mindig is őszinte társasága volt, csakis önmaga... és most önmaga is elárulja. A hajába markol, megtépi, véres körmei egymáshoz ragasztják izzadt tincseit. A falon rászáradt, fekete vér árulkodik, mitől olyan összetörtek a raboskodó körmei. A hófehér ujjak lassan rásimulnak, fantomérintés, képzelet csupán és mégis oly valódi, mintha Frigga simítaná. Anyja, ki nem anyja, de mégis saját fiaként szereti... az egyetlen, aki valaha úgy nézett rá, ahogy szerette volna.

Tudom, hogy szenvedsz. De ha önmagad marcangolod, azzal semmin sem javítasz. Frigga szeretett minket. Ne gyalázd meg az emlékét azzal, hogy csak gyűlölködsz.

- Frigga meghalt! Ez is csak annak az ostoba Thornak a hibája... Nem tudsz te semmit, csak egy kölyök vagy, aki az apukája elismerésére vágyik, de elárulok valamit: még a saját apád is kidobott, mert más voltál! Senki másra nem számíthatunk, csak magunkra és ez mindig is így volt! - Megragadja a vékony csuklót, de olyan erősen, hogy szinte beletörik, tébolyult tekintetét a rémült, zöld szemekbe fúrja. A herceg hátrahőkölne, ha tudna, képtelen állni a pillantást, és ezt ő kihasználja, közelebb rántja magához, ahogy csuklóján körmei a bőrbe vájnak, neki is fáj ugyanott. Talán valójában magát marja, nem is ezt a hasztalan emlékképet, ő sem tudja már, mi valóság és mi nem, saját mágiájának csapdája elnyeli, ő pedig csak zuhan, egyre és egyre mélyebbre a sötétségbe, hátha elfelejti azt is, ki volt egykoron, ki most, ki lesz később. Hogy ne lehessen senki.

Thor szeret minket! Szeretem a bátyámat, csakhogy ez volt az a hiba, amit elkövettem. Lenézett, de ő ilyen, egy elkényeztetett kölyök... nekem nem lett volna szabad cserébe lenéznem őt! Mindketten elbuktunk, mert alábecsültük az embereket és túlbecsültük magunkat. Erősek vagyunk, de meg kell értened, hogy arroganciával semmire sem mész - megtört pillantását könnyfátyol övezi, ahogy porcelán ujjait a vele szemben ülő arcára simítja gyengéden és Loki akármennyire akarja elhinni, hogy ez nem valóság, mégis túl valódi az érintés. Az ő hangja, az ő arca, az ő érintése... mindig csak saját magában bízott meg, most mégsem hallgat a hangjára, arra a hangra, amivel legszívesebben egyedül maradt volna az egész világon. Hát, megtörtént. Lehajtja a fejét, az érzés semmivé lesz, a gyengéd ujjak a levegőt tapintják vakon, míg meg nem pihennek a meggyötört vállakon. Loki lehunyja a szemét, reszketeg sóhajt ereszt, nem képes a másikra nézni. Nem tudja, dühös lenne-e vagy csalódott, ha tudná, az oly naiv, gyermeteg énje bölcsebb nála, ki akkora erőt gyűjtött össze és még az sem volt elég Thor ellen... Az a majom pedig egyre csak azt hajtogatta, hogy még vissza lehet csinálni. Hogy minden rendben lesz.

- Tényleg elhitte ezt a nyilvánvaló marhaságot? Hogy azok után, hogy teljes Midgardot az uralmam alá akartam vonni, mert igenis megérdemeltem volna, a drága Odin, Mindenek Atyja, csak az enyém nem, megkönyörül majd rajtam? Ha rajta múlt volna, már nem élnék, de Thor... az ő áldott jó szívével, ne öljük meg Lokit atyám, hiszen csak egy bajkeverő, de valaha az öcsém volt! Megjavul majd, tartsuk hát börtönben, ott biztosan átgondol majd mindent és szépen bocsánatot kér! Hát nem érted, hogy ez is csak egy az ostoba, meggondolatlan tettei közül, amelyekkel oly sok év alatt sárba tiport? - megragadja a vállait, őrültként rázza az ijedt, fiatal mását, aki csak jobban elsápad attól, hogy megrángatják. Dühösen arrébb dobja, felpattan a helyéről, a füst gomolyog körülöttük, haragos zöld indák futnak benne, csakhogy eltakarják a börtönt, a falat, a vért és ne maradjon más, csak ők ketten... egyetlen lélek, egyetlen élet két fele, kik annyira máshogy látják mindazt, amit tettek.

A tetteidnek nem volt semmi értelme! Én azért tettem, hogy atyám büszke legyen rám, hiába tudtam, hogy nem az igazi, vér szerinti apám, mégis felnevelt a saját fiával együtt, herceg lehettem és nem csak pária. Te úgy gondolsz magadra, mintha bosszúálló lennél, pedig min állsz bosszút? A nőn, aki elvette tőled Thort? Nem úgy volt, hogy gyűlölöd a fivéredet? Én szeretem az együgyű, szeretetteljes bátyámat, aki mindig megvédett, akárhányszor tettem bármekkora bűnt is. Ő bátyám, bármekkora irigység is mar érte, Odin atyám, Frigga anyám és ugyanígy érzel te is, csak nem mered bevallani magadnak.

- Én Laufey, a jégóriás fia vagyok, nem az ázok hasznavehetetlen népének egyik díszes kis ékköve! Jogom van a trónhoz, legyen az Midgardé vagy Jötünheimé, herceg vagyok és egy napon majd király leszek! - hangja mentén vibrál a füst, hullámzik körülöttük, a karmolásnyomok a falon hol feltűnnek, felvillan egy töredékük, majd újra elnyeli a sötétség, izmai megfeszülnek, ahogy felpattan, ökölbe szorítja kezeit, dühe tépi, marcangolja, legszívesebben maga is széttépne valamit. - Thor ostoba, uralkodásra képtelen, csakis én lehetek a trónörökös! Én fogok győzni végül... nekem kell győznöm! - Megragadja a felsőjét, arcon üti, hogy ne lássa a sajnálkozó tekintetét, azt a tekintetet, amivel a bátyja is nézett rá mindig, amivel mindenki nézett rá, időtlen-idők óta. Ezt érdemli még önmagától is? Sajnálatot? Minden egyes ütés neki is fáj, minden egyes könnyet ő is hullat, de nem érdekli, csak fogja a ruháját és addig üti az arcát, míg véres nem lesz tőle az ökle, míg már nem ismeri fel benne a saját vonásait... Elpusztítaná az emlékeket, elpusztítaná a régi hibáit, de akkor nem lenne miért gyűlölnie, akkor nem lenne miért bölcsnek lennie. A fekete tincsekbe markol, eszelős kétségbeeséssel, és térdre borulva egyre csak zokog.

- Miért? Miért történt mindez? - Nem vár választ, mégis egyre ismétli, „miért, miért, miért?” mintha azt sem tudná, miért mondja, egyre csak egymást követik a szavak, és véresre harapja az ajkait, csak hagyja végre abba, de képtelen, minden, amit eddig oly biztosnak hitt, elveszett, még saját magát is képes lett volna elpusztítani, csak hogy ne hányja a szemére a hibáit. Mert egész életében, mindenki ezt tette vele, csakis azt hallgatta, mennyire különböző és ez mennyire rossz.

Az a sorsunk, hogy pusztulást hozzunk, és ha ezt kell tennünk, hát megtesszük. Sem Thor, sem senki más nem akadályozhat meg, mert Laufey fia Loki, elhozza majd a pusztulást, hisz ez a sorsa. Fogjunk össze. - Ujjak fonódnak egymásba, a herceg arca lassan kisimul, sebei eltűnnek, majd halványulni kezd, s lassan illékony füstként oszlik szét, ahogy a cellát eddig sötétségben tartó, fojtogató feketeség is lassan visszahúzódik.

Thor másnap jön el hozzá. Apró trükkel várja, mert már szokása, nem is igazán szeretné megmutatni, hová jutott, de mégis mosolyog, mert ettől lett olyan, amilyennek lennie kell - győztes. Nyugodt pillantása követi az együgyű bátyjából lett férfit, még a léptei is mások és ezt csak most veszi észre, szégyen... egy pillanatra lehunyja szemeit, ahogy megemészti az információkat, de tudta jól, hogy a testvére hozzá fog szaladni, amint van valami gond, amit nem tud egyedül megoldani, mert kell hozzá egy kis ész is. Mikor örvénylő, zöld szemeivel újra Thorra néz, elmosolyodik a szigorú arcon és a kemény hanghordozáson. Ez az az isten, amilyet Odin mindig is faragni akart belőle. És kinek köszönheti, hogy ilyen lett? Lokinak.

- Ha elárulsz, akkor megöllek. - Fenyegetésnek szánják, annak is veszi és büszkén mosolyog, ki lett az ő egykori, bárgyú fivéréből.

- Mikor indulunk?