Hűségem záloga, árulásom jutalma

Hűségem záloga, árulásom jutalma

Fandom: Avengers

Páros: Frostiron

Kulcsszavak: illatgyertya, napéjegyenlőség, hegedű

Életem első próbálkozása régebbi korban játszódó történettel, szóval legyetek elnézőek... azért igyekeztem nem telerakni képtelenségekkel, hehe. A történet ajánlása drága Gwenemé, akitől a címet és a kulcsszavakat kaptam, köszönöm szépen! Totál úgy éreztem végig, mintha egy Avengers-Sherlock a'la Guy Ritchie crossovert írtam volna... ki tudja, talán egyszer majd megejtem azt is, ha nagyon elvetemült hangulatomban leszek!

Nehéz, oxigénmentes levegő fűti a szobát, fűrészportól terhes illat mindenütt, fény villan és hegedűszó hallatszik. Nehezen pislákol a lámpa, a férfi mérgesen rákoppint egy szerszámmal, majd oda sem figyelve folytatja tovább a munkát. A portól szennyezett ablakon alig látszik át az éjszakai ég finom csillagpöttyözése, mit törődne ő olyan dolgokkal, mint a takarítás, ha ott van neki a szobalánya, Pepper? Újabb halk hegedűcsengés üti meg a fülét, most már aztán elég! - gondolja, ledobja a szerszámait, felpattan az asztalától és az ablakhoz vágtat. Eddig próbált úgy tenni, mintha nem hallaná, de minden egyes éjszakán, immár három hete, hogy ez az ostoba zenész, ez a klimpírozó, a még ostobább nevével, itt húzza az ablaka alatt, pont mikor ő dolgozik. Hát még ha vidám muzsika lenne, de ez a hegedű minden alkalommal csak sír, meg átkozódik! Kicsapja az ablakot, arról már az évezredes kosz sem hullik le, a keret hangosan koppan a ház falán, de a hegedűs nem hagyja abba, zokognak a húrok az ujjai alatt, a férfi legszívesebben megdobná egy üveggel, de rá még az italt is sajnálja, ami benne van, üres üveg meg jelenleg nincs. Még.

- Hagyja már abba, a jó ég áldja meg! Ha nem látná, más éppen dolgozik! - kiált ki neki, hangja végigzeng az utcán, a zene elhallgat, neki pedig egy pillanatra természetellenes üresség költözik a lelkébe. Az utcán álló férfi lassan felnéz, méregzöld pillantása a feltalálót hátrahőkölése készteti, azonban megveti a lábát, majdhogynem teljesen kihajol az ablakon és igyekszik állni a tekintetet. A tekintetet, mely oly üres, ásít, akár egy mély kút és ő minél tovább nézi, úgy érzi, belezuhan, megcsúszik a keze a korláton, lassan kijjebb dől az ablakon, ekkor azonban a hegedűs elfordul, Tony pedig újra megragadja az ablak peremét, hogy ki ne essen. Valami rátelepszik a mellkasára, valami megfoghatatlan és nehéz, más megoldás nem lévén, megragadja az egyik üveg nyakát és iszik, bízva abban, az italtól majd elfelejti, az már jól bevált. Újra felzendül a hangszer, a fekete hajú férfi karcsú ujjai siklanak a húrokon, a dallam szívettépő és Tony úgy érzi, muszáj becsuknia az ablakot, mielőtt megérti a síró hegedű hangját - mert úgy érzi, ez neki szól és nem akarja hallani, nem akarja érteni, mit mond. Újra magához ragadja az italt és a szerszámokat, egyre csak dolgozik és iszik, ahogy az éjszaka mélyül, ő úgy merül bele a lerészegedésbe, de a hegedű csak zokog odakint vigasztalhatatlanul, a mocskos ablakon keresztül is, míg végül a feltaláló el nem alszik az asztalra borulva.

Másnap vagy ki tudja, mikor, arra ébred nehéz álmából, hogy valaki rázza. Először csak mordul egyet, aztán megfordulna, de mikor lezuhan a padlóra, lassan rájön, hogy a műhelyében aludt el. Valaki felsegíti a székre, ő belé kapaszkodik, karcsú karokat érez, nehezen pedig összeáll a fejében a kép, ki is dohog éppen előtte, aki olyan dolgokhoz nyúl, amikhez nagyon nem kéne.

- Pepper, megmondtam, hogy ne jöjjön ide! - Fáradt nyögés, ennyire futja csak, tudja, a nő úgysem hallgat rá, pedig elvileg azért fizet neki.

- Még jó, hogy adott külön kulcsot, különben megette volna a penész, ha nem találok önre. Nem értem, miért nem alakíttatott ki magának a villájában egy műhelyt, miért kellett egy... ilyen helyre jönnie? - A nő elfintorodik, ahogy körülnéz, tenyerét az arca elé emeli, hogy védje a száját és az orrát a portól, ami odabent uralkodik. - Hogy képes itt dolgozni? Ezekhez a maga... találmányaihoz, nem steril környezet kéne? - Mit is erőlködik, nem is tudja már maga sem, mióta ismeri ezt a lehetetlen alakot, nem változott semmit sem, talán csak többet iszik.

- Az én találmányaimhoz csak csend kéne, de az a semmirekellő odakint nem hagy dolgozni! - A csukott ablak felé csap a kezével, majd visszabukik az asztalra, mire a nő kinyitja és ki is néz rajta, de jó pár perc nézelődés után, értetlenül fordul vissza.

- Odakint nincs senki, aki különösebben zajongana, el kell keserítsem. Na keljen, bűzlik az alkoholtól, hazaviszem, tegye rendbe magát, az apja nem örülne, ha így látná - húzza fel nagy nehezen a székről a férfit, mire az hagyja magát kivonszolni, de az éles napfénytől visszahőköl és eltakarja a szemeit.

- Tudtam, hogy maga meg akar ölni. Mindig is a tökéletes gyilkosságot tervezte ellenem, nemde? Az a hegedűs, az a sarlatán is a maga másodhegedűse! Álmatlanságba akarnak kergetni! - átkozódik a férfi, igazának teljes tudatában, mert ugyan, hogy lehetne másképp a valóság, mint azt ő látja? Az őt támogató nő kicsit arrébb lép, hogy ne érje baj ura lábai közelében alkalmatlankodó szoknyáját, no meg a férfi se boruljon hátra, mert esetleg rálép és végképp elveszti az egyensúlyát, ami valljuk be, nem sok akadt neki. Végül nagy nehezen megindulnak a lovaskocsi felé, Pepper még bezárja a műhely ajtaját, míg a feltaláló nagy nehezen felküzdi magát az ülésbe és félig-meddig el is fekszik rajta. Semmi kedve hazamenni az örökké parancsolgató apjához.

A kocsma jó kedélyű társaságában, a vidám, kissé ittas és hangos beszélgetők között egy asztalnál vékony alak üldögél, ében tincseit hátrasimítja, miközben hallgatja a vele szemben ülőt. Egy korsó sör előtte is ott pihen, csak az illem kedvéért, ha már meghívják, természetesen azt elutasítani nem illik, de mióta kihozták, egy korty sem fogyott belőle. Valószínűleg érintetlenül fogja otthagyni az asztalon, nem szeret inni, pláne munka közben nem. Na nem mintha olyan szigorú szabályok vonatkoznának éppen a munkájára, vagy ő azokat olyan szigorúan betartaná, de megválogatja az asztaltársaságát, akik körében iszik és a kocsmában egy ilyen sem akad. Méregzöld szemeivel unottan fixírozza a randalírozókat, arcára undorodó fintor költözik. A bátyja is ilyen helyeken töltötte a mindennapjait... máig nem érti, mit szeretett annyira ezekben a lebujokban.

- Már hetek óta nem hallottam magáról, mióta legutóbb találkoztunk. Biztos, hogy érti, mi a dolga? - kérdi a férfi vele szemben. Erős parfüm, varratott, finom anyagú ruhák... ugyanolyan gazdag sznob, mint akit el akar tenni láb alól. Az alak előrehajol, karjait a korsó mellett az asztalra fekteti és összekulcsolja az ujjait. Örvénylő szemeiben gyilkos és elrettentő hideg, de legfőképp felsőbbrendű gúny, mely úgy marja ügyfele tekintetét, hogy szinte lehetetlen tartani a szemkontaktust. Végül a férfi lesüti a szemeit.

- Minden világos előttem, Mr. Stane. Tán nem kapott kellő referenciát a munkámról? - húzza fel kétkedően jobb szemöldökét, bár tudja, erre esély sincs. Csakis olyanok keresik meg, akik tudják, mit akarnak és azzal is tisztában vannak, hogy ő ezt maradéktalanul teljesíti is. Minden megbízást, amit eddig kapott, hiánytalanul elvégzett, a múltja akár az arany, a jelene haragos zöld ködlepel, jövője pedig szénfekete sötétség. A férfi felmorran a feltételezésre, de még mindig nem néz rá, míg a karcsú alak hirtelen meg nem nyúlik, ahogy feláll a székről. Felveszi az asztalról a kis erszényt, amiben a fizetsége fele van, majd könnyed léptekkel elhagyja a kocsmát, s vele együtt a kétkedő vevőt is.

Aznap este is, mint minden másikon, a szokásos időpontban felhangzik a keserű hegedűszó, egyenesen a feltaláló ablaka alatt. Tony igyekszik nem tudomást venni róla. Iszik egy újabb kortyot a megbontott, drága italból, majd újra a tervek fölé hajol, míg a hangszer egyre csak zokog, órákon keresztül. Odabent folyik a munka, a férfi ólómnehéznek érzi minden tagját, de nem hagyja abba, iszik és olvas, meghúz egy csavart, egyet kienged. Nem húzza sokáig a türelme, felpattan és kicsapja az ablakot, azonban ugyanebben a pillanatban megtörik egy elhaló sikollyal a dallam. Döbbenten mereszti le a szemeit, mégis mi történik odalent, egy része örül, hogy végre csend van, míg egy másik, jelenleg erősebb része aggódik, mi történik odalent. Két férfi vitázik a hegedűssel, aki a háta mögé tartja a karjait, hogy védje a hangszert és a vonót, azonban a szóváltás hamarosan már hangos veszekedésbe torkollik a két ismeretlen részéről. Tony csak nézi az ablakon kihajolva, mikor felismeri az egyenruhájukat - csendőrök, kétségtelen. Talán valaki bejelentette volna a hegedűst, mert idegesítette ez a macskanyúzás? Aggódva figyeli az eseményeket, ahogy a férfit lefogják, majd kicsavarják a kezéből a hangszert és tiszta erőből a ház falának vágják. Tony elhűlve, tátott szájjal figyeli ezt a nyílt erőszakot, de nem szól semmit, még akkor sem, mikor megütik a hegedűst, az pedig hátrazuhanva egyenesen ránéz. A tekintetük összefonódik, az a már pillanat, míg földet ér, szinte éveknek tűnik, újra magába szippantja az az űr, majd hirtelen megszakad a kapcsolat, ahogy a férfi elvágódik a földön. A két csendőr, mintha mi sem történt volna, elsétál, a feltaláló pedig döbbenten nézi, ahogy lent egy megalázott ember lassan összeszedi a hegedűjének darabjait, s talán a lelkét is egyben. Hirtelen hiányozni kezd neki a síró dallam.

Vasárnap délután a piac árusok és vevők tömkelegétől hangos, ilyenkor különösen élettel teli, utcai zenészek húzzák a vásárlók kedvére, azoknak pedig különösen vidám nótát játszanak, akik meg is szánják őket némi támogató pénzzel. Ilyenkor mindig hajbókolnak és kedveskednek, a tempó felgyorsul, ahogy a táncosok lába is körülöttük. Egyszerre toppannak talpak a földnek, szoknya libben, színes forgatag, néhányan megtapsolják őket és senki nem figyel az emberek közt elsuhanó fekete árnyra. Nem akar semmit senkitől, egy valakit keres, azt pedig hamarosan meg is találja. Szemei felcsillannak, akár az éhes ragadozóé, közelebb surran a tömegben, légies lépteivel mintha nem is érintené a földet. Hamar kiszúrja mellette a nőt, bizonyára a házvezetőnőjük vagy hasonló, talán szolgáló, bár a beszélgetésből ítélve elég bizalmas a viszonyuk. Az árny könnyedén lendül előre, kihasználva a tömeg lanyha sodrását, kikerül egy kis gödröt, majd a keze egy zsebbe csúszik. Döbbenten néz hátra, mikor megragadják a csuklóját.

Tony bár sosem szerette a piacon a sok embert, azonban valahogy mégis mindig elbűvölte az a vidám nyüzsgés, ami ott folyik, így hát természetes volt, hogy Pepperrel tartson a szokásos bevásárláson. No meg, így kevesebb ideig kell egy levegőt szívnia az apjával, aki maga is feltaláló lévén mást sem tud, csak kritizálni, amit csinál. Épp elmereng az előttük elheverő ezüstön halakon, míg a nő válogat közöttük, mikor egyszer csak megérez egy apró érintést - ha nem lenne ennyire szokatlan, hogy az emberek hozzáérjenek, valószínűleg észre sem venné, de így könnyedén kapja el a tolvaj csuklóját és visszarántja, hogy jól megmondja neki a magáét... azonban a szavai elakadnak. A vele szemben álló férfiról lehullik a csuklya, vállig érő, ében haja kissé az arcába csúszik, pillantása egyenesen a lelkébe hatol, édes méreg, mely szétárad a testében és megbénítja.

- Elengedné a karom? - Megtörik az illúzió, az egész világ széthullik, majd újra összeáll, atomok robbannak és porladnak el. Úgy érzi, valami hatalmas áttörést talált fel ebben a pillanatban, de fogalma sincs, mi az. Száraz a torka, nagyon nehezen nyel, hogy megnedvesítse, de nem ereszti a hegedűst, arrébb húzza Peppertől, hogy a nő ne hallja, amit beszélnek.

- Most, hogy eltörték a hegedűjét, lopásból keresi a kenyerét? Egyik sem túl szép szakma, de az utcazenélés legalább valamennyire becsületes - tromfolja le a zenészt, az azonban nem szól egy szót sem. Sóhajt, majd a piac szélén álló kocsma felé terelődik a pillantása. A hely, amit olyan jól ismer. - Jöjjön, meghívom egy italra - int végül hanyag módon a düledező épület felé, Loki pedig vonakodás nélkül követi, immár úgy, hogy a milliárdos nem szorongatja a csuklóját. Belépnek a helyiségbe, most nincsenek sokan, csak néhány unatkozó férj, akik a feleségüket várják. Tony a pultnál két korsó sört kér, hamarosan le is egyensúlyozza őket egy félreeső asztalhoz, majd leül és körbepillant a helyiségben.

- Paranoia? - Ez a második alkalom, hogy a zenész beszél hozzá, a hangja végigbizsergeti a testét, sokkal kellemesebben, mint a hangszere, amin játszik. A hangjában azonban nem csendül érdeklődés, maga elé húzza a korsót, majd kortyol a sörből, nem vár koccintást vagy hasonlót.

- Sok mindenen van okom aggódni, de maga és ez a kocsma nincs köztük. Csak elővigyázatos vagyok - morrant választ kedvetlenül. Nem szereti, ha ilyen hamar kiismerik, ráadásul valaki, aki ennyire... veszélyes. - Anthony Stark, feltaláló - mutatkozik be, annak reményében, hátha terelhetik a témát.

- Loki. Hegedűművész, alkalmi tolvaj. De csak egy valamit szeretnék ellopni. - Tony előrehajol kíváncsiságában, mire a zenész is így tesz, vékony ajkain elbűvölő, halvány mosoly játszik. - Az ön szívét.

Erre aztán végképp nem tud mit felelni. Valahol mélyen, egy elnyomott része szinte szerelmes tinédzser örömtáncát járja, azonban ezt eltemeti a döbbenet és nem első sorban, a teljes értetlenség. A nők körében természetesen igen népszerű, sármjának és pénzének köszönhetően, de nem gondolta volna, hogy pont az utcán zenélő fiúnak tetszik meg. Mert ahogy jobban és egyre tovább nézi az arcát, szinte még fiú, nem is férfi... a húszas évei elején járhat hibátlan arcával, szikrázó szemeivel és fogadni merne, hogy szinte sehol sem szőrös. Erre az arcpirító gondolatra úgy dönt, muszáj innia, főleg hogy elfelejtse a meztelen Loki képét, hiszen ez abszurdum, még csak most ismerte meg! Ráadásul férfi, ő pedig köztudottan a nőket kedveli. Csakis a nőket. Főként a nőket.

- Meglepődött? - kacaja harsan, éles, akár a penge, mely az oldalán, ruha takarásában pihen csendesen.

- Én? Ugyan, ne bomoljon, csak nem hittem volna, hogy aki oly szívesen okozza álmatlan éjszakáimat, az valójában hű szerelmesem. Tán szerelmi bánatában nyúzza úgy azt a szerencsétlen hangszert? - érdeklődik, ahogy nagyot húz a korsóból. Ezt el kell viselnie valahogy. Bár tulajdonképpen, hízelgő is lehetne a helyzet.

Végül estig elbeszélgetnek, isznak, Tony valahogy meg is feledkezik arról, hogy ez az ember, aki vele szemben ücsörög, nemrég minden szégyenérzet nélkül szerelmet vallott neki, ahogy arról is, hogy neki vissza kéne mennie Pepperhez, mert a nő már bizonyára halálra idegeskedi magát miatta. Jól érzi magát így, ebben a kis elszigetelt beszélgetésben, Loki szemeibe merülve, hiába derül ki róla alig valami, azon kívül, amit már eddig is tudott róla. Az emberek közben a kocsmában jönnek-mennek, ajtó nyílik, majd csapódik be, senki nem foglalkozik vele, míg egyszer csak a fekete hajú teste megfeszül, a légkör egy pillanat alatt megfagy körülöttük, ahogy az ajtón belépő magas, hosszúhajú férfira néz, Tony pedig követi a pillantását. Izmoktól duzzadó testét jótékonyan fedi a rá szabott öltöny, bár kellemetlenül érzi magát, gyakran húzogatja vagy lesimogatja az anyagot. A zseni rögtön felismeri, a felső rétegekből származik, nem egy partijukon látta a hölgyek gyűrűjében, míg apjaik az üzleti ügyeket intézték. Ő sosem szerette az üzletet, szívesebben élt a pénzen, amit abból szereztek, hiába szigorú apja minden próbálkozása, hogy őt is bevonja. Persze üzleti érzéke kétségtelenül volt, éppen csak nem érdekelte soha. De mintha régen Thornak lett volna egy...

- Örültem az ismeretségnek, de én most távozom. Köszönöm az italt. - Loki felpattan, csuklyáját a fejére húzva siet a kijárat felé, azonban ahogy a szőke férfi meglátja, felderül az arca és elkapva a karját, könnyedén visszatartja.

- Loki! Apa is vár otthon, kérlek, gyere haza! Hiányzol anyának - győzködi, azonban a fiatalabb kitépi magát a szorításból és rögtön hátrébb lép.

- Megmondtam, hogy nem megyek haza. Miért mennék? Hogy Odin újra bezárjon, azzal a váddal, hogy őrült vagyok, csak mert nem olyan vagyok, mint amilyennek akart? - Nem emeli fel a hangját, de az egész kocsma elhallgat a benne fortyogó dühtől, mikor testvére újra érte nyúlna, Tony közéjük lép és megfogja Thor vállát.

- Loki azt mondta, hagyd békén, Thor. Nem szívesen ártom magam családi ügyekbe, de eléggé úgy tűnik, hogy nem akar veled hazamenni - veti meg a lábát a két testvér között, mindkettejük nagy meglepetésére.

- Ez nem a te ügyed, Stark. Kérlek, tartsd magad a szokásaidhoz és ne avatkozz bele, mert nem szeretnélek bántani, de a testvéremet hazaviszem, bármi áron. - Arrébb lépne előle, hogy kikerülje, de gyerekkori barátja a legnagyobb megdöbbenésére elé lép és teljes erőből állon lendíti az öklével. Thor hátratántorodik a lendülettől, Loki pengemosolya sötéten, elégedetten villan, azonban hamar felváltja egy aggodalmas arckifejezés, hogy hű legyen a jelenlegi helyzethez. Bátyja ellöki magát az asztaltól, amelynek esett, hátratúrja kócos haját, majd öklét felemelve lesújt, ütése ellenfele szemöldökét éri, fel is reped tőle és egyenesen Lokinak zuhan. Visszatartaná támogatóját, de nem tudja, Tony újra beveti magát a küzdelembe és hamarosan csatlakozik hozzájuk a kocsmában lebzselő társaság is, a káosz egyre nagyobb lesz, a kocsmáros pedig egyre elkeseredettebb. Tony úgy tűnik, lassan már élvezi is a rendbontást, mire a sarokban ácsorgó zenész csak megingatja a fejét és karon ragadva a férfit, kisurran vele az épületből, mielőtt Thor észrevenné mások elverése közben, hogy eltűntek. Késő este van, a piac már üres, ők pedig csak rohannak egyre messzebb és messzebb, míg végül megtorpannak a folyóparton. Tony a térdére támaszkodva liheg, a mellette álló csak csendesen szuszogja ki magát, egyikük nevetni kezd, s végül hahotájuktól zeng a folyópart. Egymásba karolva nevetnek, Loki támogatja a kék-zöld foltokban pompázó, sántító férfit, míg egy híd lábához nem érnek. Egyikük sem tudja, merre lehetnek, de nem is érdekli őket, nekidőlnek a masszív kőlábnak és a földre csúsznak mellette.

- Köszönöm - töri meg hamarosan a csendet a hegedűs, de az értetlen tekintetre csak mosolyog. - Hogy nem hagyta, hogy az ostoba Thor hazavigyen. Meghalnék ott, a négy fal közé zárva.

- Úgy tűnt, nem akarsz hazamenni. Mikor megláttalak az ablakom alatt, nem is tűnt fel, hogy te vagy az - magyarázkodik, oldalra döntve a fejét, de ahogy feldagadt arca a falhoz ér, felszisszen.

- Nem csoda, hiszen gyermek voltam még, amikor utoljára találkoztunk. Egy kissé... unalmasnak találtam a partit, úgyhogy gondoltam, érdekesebbé teszem, de Odin nem volt annyira oda az ötletért, mint én, azután nem engedett el... szinte sehova. Holnap hazakísérem, maga nagy harcos, most aludjon. Kétlem, hogy tudna járni - simítja végig negédes mosollyal a férfi arcát, hogy elhallgattassa. Látszik rajta, hogy kérdezni akar még valamit, de mielőtt kinyitná a száját, elernyed a teste és álomba merül. Loki egész éjjel a csillagokat bámulja mellette.

- ...illatgyertya. - Tony arra ébred, hogy megrázogatják a vállát és mondanak neki valamit, de nem fogja fel, mi is az. Nagy nehezen kinyitja a szemeit, pillantása találkozik Loki méregzöld íriszeivel, de az hamar elfordítja tőle a fejét és felhúzza a földről.

- Micsoda? - kérdez vissza szemöldökráncolva, nem érti, hogy jönnek ide illatos gyertyák.

- Azt mondtam, ebben a bűzben, még egy álló gyertya is magától elolvadna. Éjszaka elviselhetőbb volt - magyarázza, miközben kitámogatja a híd alól a férfit és leint egy arra járó lovaskocsit. Tony pénzével természetesen akárhová elvinnék őket, hamar a Stark birtokra keverednek, Loki pedig meg sem kérdezi, ő bemehet-e, egészen az ajtóig támogatja társát és mikor a szobalányok jajveszékelve megpróbálják átvenni tőle, elzavarja mindet, hogy hozzanak meleg vizet, kendőt és fertőtlenítőt, meg egy jó adag jeget a fejére. Tony irányításával elbotladoznak a szobájába, a szobalányok szorgosan tipegnek utánuk a kért dolgokkal, majd szorgos hajlongás és aggódás közepette eltűnnek a szobából, miután Loki kizavarja őket.

- Végre csend - sóhajt fel „vendéglátója”, mire ő kuncog egyet és lehajolva vele szemben, a vízbe mártja a kendőt, hogy kitisztítsa a sebeit. Csendesen dolgozik, nem szólnak egymáshoz, csak a milliárdos szisszen fel néha, de a másik nem reagál rá, mintha meg sem hallotta volna. - Sajnálom a hegedűdet - szólal meg, mire az eddig meghittnek is nevezhető csend hirtelen feszültté válik.

- Nem tehetett ellene semmit. Majd veszek egy másikat - igyekszik lezárni a témát fel sem pillantva a kis sebről a karját, bizonyára elvágta valami törött üveg a kocsmában vagy hasonló.

- De láttam. Lekiabálhattam volna vagy...

- Azt mondtam, nem tehetett semmit - vág a szavába, olyan határozott, pengeéles hangon, hogy a feltaláló inkább nem ellenkezik.

- Hozatok két kávét. Jól fog esni - tereli inkább a témát, ezek után újra csendbe burkolóznak, egymás mellett a két széken, a kávét is beszélgetés nélkül kortyolják el. Tony szemei egyre nehezülnek, még a kávé ellenére is, pillanatok múlva pedig lebukik a feje és békés álomba merül. Loki leteszi az asztalkára a csészéjét a másik mellé, feláll a székből és puha léptekkel elhagyja a szobát. A folyosón rámosolyog a mellette elhaladó férfira, minden bizonnyal, ha nem csalnak az emlékei, magára Howard Starkra. A férfi megtorpan, addig néz a baljóslatú alak után, míg el nem tűnik a sarkon, majd sietős léptekkel a fia szobájába veszi az irányt, hogy számon kérje, mégis mibe keveredett megint.

Tony délután találkozik Thorral. Őszhöz képest remek az idő, szikrázik a nap és ők hamar meglelik egymást a téren, főleg mert a hangosan barátja nevét óbégató Thort nehéz nem észrevenni. Végül egy kényelmes séta mellett döntenek, elhaladnak a mindig nyüzsgő piac mellett, semleges témákról beszélgetnek, meg hogy milyen örömteli most úgy beszélgetni, hogy nem verik szét egymást.

- Ne haragudj, nem akartalak megütni. Csak Loki úgy tűnt, nem igazán akar hazamenni - jegyzi meg Tony, azonban a szőke férfi csak egy elnéző mosollyal megingatja a fejét.

- Én is megütöttelek, kvittek vagyunk. Loki szempontjából persze értem, miért nem akar hazajönni... csúnyán összeveszett apánkkal, ezért szökött el, de természetesen csak egy félreértés volt. Azonban egyikük sem hajlandó engedni az álláspontjából, úgyhogy nem tudok mit tenni, mint hogy megpróbálom Lokit meggyőzni arról, apánk szereti, csak nehezen mutatja ki - sóhajt bánatosan, miközben belerúg egy nagyobb kavicsba, ami pattogva végiggurul az úton előttük.

- Egyáltalán mi a frászért volt nálatok ekkora perpatvar? Loki nem ostoba, csak nem csinált semmi nagy bajt, nem? - értetlenkedik Tony, erre azonban már nem kap azonnali választ, ami határozottan aggasztani kezdi.

- Loki... megölte az öcsénket. Apám szerint. Én biztos vagyok benne, hogy ez csak félreértés, Loki azonban mikor elszökött, írt egy levelet, amiben beismerte a tettét, hogy Baldr az ő hibájából halt meg. Én még mindig nem hiszem el, de ő nem hajlandó erről beszélni és apánk sem... Loki hiába tagadja, hogy ő az apja, kétségtelen, hogy rokonok, mindketten ugyanolyan makacsak - mosolyog egy kicsit, azonban több a szomorúság ebben a mosolyban, mint az öröm. Barátja csak próbálja felfogni a hallottakat, sosem hallott arról, hogy volt még egy testvérük, de persze így érthető. - Apánk szerint Loki majd egyszer úgyis visszajön és bocsánatot kér, mert megbánta a tettét, ezért senkinek nem beszélt erről és nekünk is megtiltotta. De tudom, hogy benned megbízhatok - ragyog rá Tonyra az immár valós, vidám mosolya. A férfi csak egy jóval halványabbal viszonozza, értékeli barátja őszinteségét, azonban más eléggé aggasztja. Beengedett egy gyilkost a házába.

Mikor késő délután, a nap utolsó sugaraival kísérve egy váratlan vendéget talál a műhelye ajtaja előtt, megfogalmazódik benne a gondolat, hogy sarkon fordul és hazamegy, azonban ez esélytelen, mert Loki rámosolyog azzal a halvány, pajkos mosolyával és ő elveszik a szemeiben, elfelejtve, hogy egész délután azon gondolkozott, hogyan is tudná elkerülni, minél messzebb. Elveszetten sóhajt, majd közelebb lép, ahogy nagy nehezen félrenéz, hogy ne legyen teljesen a zöld szemek bűvölete alatt.

- Mit keresel itt? - A hangja éles, elutasító, amire a másik egy szomorkás mosollyal válaszol.

- Thor elmondta, ugye? Tényleg megöltem. Baldr egy szerencsétlen, ostoba semmirekellő volt, aki képtelen lett volna az életre a család támogatása nélkül. Mindenkinek szívességet tettem - ismeri el, de nem győzködni próbálja, csupán szeretné, ha Thor története mellett a saját verzióját is tudná. - Menjen a műhelyébe, dolgozzon a találmányain, amiken eddig nem tudott miattam, igyon és felejtsen el. - Ellöki magát a faltól, sietős léptekkel szó szerint elmenekülne előle, de Tony megragadja a karját, visszarántja, az ajtónak löki a hátát, ami hatalmasat döng a lendülettől, a következő pillanatban pedig csókolóznak. Hófehér ujjak simulnak a sötétbarna tincsekbe, erős, munkától megkeményedett kéz ragadja meg Loki derekát és közelebb rántja magához, miközben a másik kezével a zsebében kutat a kulcsokért. Hamarosan megtalálja őket, de véletlenül sem engedné el a másik ajkait, vakon illeszti egymás után mindhárom zárba a kulcsokat és kinyitja őket, amitől az ajtó kinyílik, ők pedig szinte szó szerint zuhannak a dohos helyiségbe. A feltaláló becsapja az ajtót, odabent meleg van, amitől csak még elviselhetetlenebbül lángol a testük. Beleharap a hófehér bőrbe a nyakán, a vállán, ahogy szinte reszkető kézzel bontja le róla az inget egyre tovább és tovább. Lesöpör minden tervet az asztalról, a helyükre dobja a hófehér testet, a ruhái a földön maradnak, nincs rájuk szükség.

Reggel Tony egyedül ébred, ahogy ezek után minden egyes együtt töltött éjszakájuk után. Loki soha nem marad vele, fogalma sincs, hová tűnik éjszakára és ilyenkor mindig rájön, hogy tulajdonképpen semmit nem tud róla. Ennek ellenére mindig felbukkan mindenhol, ahol ő is van persze mindig ugyanaz lesz a vége, általában berántja az első félreeső helyre. Ma azonban, mikor Loki kényelmesen a falnak támaszkodva várja a műhelye előtt és átölelve a nyakát, hozzábújik, nem esik azonnal neki, csupán magához húzza és egy csókkal üdvözli.

- Mi az, történt valami? - húzódik el tőle a fiatalabb egy értetlen pillantás kíséretében. Nem ehhez a viselkedéshez van szokva, de a bárgyú mosoly, ami a férfi arcán tündököl, egyből meggyőzi, hogy semmi gond nem lehet, minden tökéletesen halad.

- Hamarosan itt az őszi napéjegyenlőség. Szeretnék neked adni valamit. - Tony pillantása csupa szerelem és odaadás, a zenész mosolyog, átöleli a nyakát, hozzábújik.

- Akkor ma este én is adok neked valamit. Menjünk hozzád. - A csókja édes méreg, szavai kígyókként fonják körbe a férfi lelkét, tekintete mély kútjában elveszik, veszélyt nem sejt ezekben az ártatlannak tűnő szavakban, de hogy is tehetné, aki szerelmes? Gyanútlanul bólint, kocsira ülnek, beszöknek a házba, amint becsukódik mögöttük az ajtó, egymásnak esnek. A feltaláló kiéhezve csókolja, szívja az édes ajkakat, ujjai a meztelen bőrbe marnak, a levegő izzik és forr, olyan szenvedéllyel, mint eddig még soha.

A takaró alatt összebújva, egymásba gabalyodva alszanak el, Tony mindig hamar elalszik, kitett magáért az este, a hegedűs nem is csodálkozik rajta. Vár egy pár percet csendesen, míg a feltaláló szuszogása teljesen egyenletes, békés hortyogássá nem válik, innen tudja, hogy már mélyen alszik. Kicsúszik mellőle az ágyból, gyorsan felöltözik, majd hangtalanul elhagyja a szobát. Az ajtóban állva, mielőtt behúzza maga mögött, megakad a szeme egy dobozon, amely addig nem volt ott, de nem szentel neki sok figyelmet, végiglépdel a folyosón, a szőnyegen a léptei hangtalanok, akár az ólálkodó kígyóé. Résnyire nyitja a néhány lépésre lévő ajtót, beles rajta, de minden csendes és sötét. A dolgozószobát csak a besütő hold fénye világítja meg, az asztalon egy üveg megbontott, drága whiskey, lassan lecsavarja róla a kupakot és a zsebéből kihúz egy kis üveget. Beleönti az üvegcse tartalmát, halvány mosolya őrült, győzedelmes vigyorrá szélesedik. Kisurran a szobából, vissza oda, ahol lennie kéne, korábban kifigyelte, mikor itt volt, hogy Stark éjjel kettő környékén minden éjszaka átmegy a dolgozószobájába és mivel ki volt rakva egy pohár is, valószínűleg minden este megiszik egyet az italból. Tökéletes a terv, semmi sem ronthatja el, így hát ahogy leveti a ruháit, majd visszabújik a feltaláló mellé, elégedettebb nem is lehetne.

Reggel nagy felbolydulásra ébred. Senki nem tudja, hol áll a feje, a szobalányok sápítoznak, ahogy ő egy szál nadrágban kipillant a szobából, Tony éppen akkor csukja be maga mögött a dolgozószoba ajtaját. Arca sápadt, szinte éveket öregedett, de mikor meglátja, egy kicsit megkönnyebbül. Loki rá mosolyog, mire a feltaláló odasiet és behúzza a szobába, majd csak öleli, hosszú perceken keresztül. Végül nehezen elengedi, idegesen járkálni kezd a szobában, a fekete hajú néhány könnyed, lassú lépéssel a levetett ruhái mellett terem, keze oldalra nyúl, vékony tőr villan benne, de Tony észre sem veszi.

- Loki... apám... meghalt. - A feltaláló megtorpan, ahogy bánatos szemeit szerelmére emeli, az közelebb lép hozzá, megsimítja az arcát, ajkain játékos mosoly.

- Tudom. Én öltem meg. - Tenyerét a szájára tapasztja, hogy ne ordítson, penge villan és Anthony Stark térdre borul, ahogy ruháját átáztatja élénk színű vére. Loki kihúzza belőle a tőrt, megtörli a ruhája egy tiszta szegletében, majd visszacsúsztatja a tokjába. Kényelmesen öltözködni kezd, közben a riadt, csalódott tekintetű férfit nézi, még magánál van, de hamarosan elvérzik. - Megmondtam, hogy én öltem meg az öcsémet, de nem azért, mert hirtelen rám jött valamiféle őrület. Felbéreltek. Ahogy most is. De azért jó volt, míg tartott, néha gondolni fogok rád. - Tony már szólni sem tud, ajkai közül vér buggyan fel, csak homályos szemei azok, melyek legőszintébb érzéseit közlik a szerelmével. A gyilkosával. Loki elfordul tőle, felmarkolja a dobozt, majd elhagyja a házat. A kapun sétál ki és senki nem látja meg.

Egy hét múlva, az újság címlapján szerepel, hogy meggyilkolták a milliárdos feltalálót és fegyvergyárost és fiát, így hát a gyár és minden örökségük jó barátjukra, Obadiah Stanere szállt. Gyilkost még most is keresik, a birtokon egyetlen szolgáló sem látott semmi gyanúsat. Az újságot az olvasója gondosan összehajtja, fekete, hosszú tincsek, méregzöld, igéző szemek, porcelán bőr bukkan fel mögüle. A lapot könnyedén ejti a legközelebbi szemetesbe, majd megáll, felpillant és rámosolyog a jól ismert ablakra. Leteszi maga elé a hegedűtokot, benne a hangszer még teljesen új, szinte használatlan, a testbe gravírozva míves betűkkel „A tolvajnak, ki ellopta a szívem.” A hófehér ujjak végigsiklanak a húrokon, a hangszer gyönyörű, bódító melódiával árasztja el az utcát.

- Mondtam, hogy gondolni fogok rád.