Volt egyszer...

Volt egyszer...

Fandom: Harry Potter

Páros: Wolfstar (SiriusxRemus)

Mert igen, mi mást csinálhatna az ember, mikor könyvekbe kéne mélyednie, hogy ír. Egy hét múlva itt vannak a vizsgák és én írok. Azt hiszem, az elmúlt idő legtermékenyebb egy hete következik, szurkoljatok nekem jövőhét hétfőn, szerdán és pénteken, akkor lesz a kivégzésem! (Igen, háromszor. Nem, nem logikai buktató, ha mondom.)

...egy mosoly

Mikor a Tekergők belerángatták valamibe, Remus Lupin mindig morgott, hogy le fognak bukni. Ő volt az örök eminens, minden szabályt betartó diák mindenki számára, csakis a barátai tudták a titkait, ők tudták, hogy miért maradt ki egy napot minden hónapban az órákról, csak ők tudták, miért van az a Fúriafűz a Roxfort kertjében. Azonban akármennyit morgolódott is az örök eminens diák, mikor meglátta kalandozásaik alkalmával Sirius Black mosolyát, valahogy minden sokkal élvezetesebbnek tűnt és már nem volt gond, hogy kiszöktek a titkos folyosókon, hogy a Tiltott Rengetegben múlatták az idejüket, hogy néha kimaradtak egy-egy óráról. Sirius Black mosolyáért megérte.

...egy vita

- Az a lány egy érző lény volt! És te átverted! - Nem gyakran volt mérges Siriusra, legalábbis úgy igazán nem, de ahányszor azt látta, hogy egy gyanútlan lányt szédít a folyosókon vagy a klubhelyiségben (tulajdonképpen akárhol), rettenetes harag gyúlt benne. Persze ő ráfogta arra, hogy nem szereti, ha a barátja így bánik a lányokkal, nem egyszer meg is szidta érte, de Sirius mindig csak elintézte egy mosollyal és legyintéssel, hogy a lányok tudják, milyen, tehát nem veri őket át. Csakhogy a legutóbbinál betelt a pohár... a lányt Sirius már mióta szédítette, végül kihívta a tóhoz egy szál fehérneműben. Azonban mikor a lány odaért, Siriust egy másik lánnyal látta éppen elmélyedni a biológia rejtelmeiben...

- Ugyan már Holdsáp, rémeket látsz. Haver, az a csaj jól tudta, hogy nem gondolom komolyan - rántott vállat lazán, majd újra elmerült az egérré változott talpaspohár bökdösésében a pálcájával. A vérfarkas azonban most nem hagyta annyiban... rettenetesen dühös volt, de már maga sem tudta eldönteni, miért. Azért, mert Sirius egy másik lánnyal volt vagy azért mert... Sirius egy lánnyal volt?

...egy csók

A veszekedéseik egyre gyakoribbak lettek. Remus minden alkalommal nehezebben és nehezebben viselte a barátjával flörtölő lányokat, az eltűnéseit, amikor mindenki nagyon is jól tudta, mit csinál az örök playboy Black fiú és ahányszor előkerült az ilyen alkalmak után, nekitámadt. De ez most más volt. Annyira más...

- Mégis mi a fene bajod van neked?! - Most Sirius vonta kérdőre őt, ami még sosem esett meg. Sirius nem igazán foglalkozott az ő ügyeivel, barátnőkérdésekben nem kellett felkeresnie, mert senki nem akadt, aki tetszett volna neki. Az az éppen, hogy akadt...

- Mit érdekel az téged? Soha nem figyelsz rám, a legutolsó lotyó is fontosabb neked a suliban, mint én! - Felpattan az asztaltól, a tinta a leckét tartalmazó pergamenre ömlött, de kivételesen nem foglalkozott vele. Szinte égett a szemében a düh tüze, az arca kipirult, gyorsan vette a levegőt. Nem volt rajtuk kívül senki a klubhelyiségben, szabadon el is verhették volna egymást, de Sirius soha nem emelt rá kezet. Most sem tette, helyette tátott szájjal bámult rá, amitől az alacsonyabb megzavarodott és lassan elpárolgott a hirtelen jött haragja is, s értetlenségbe fúlt.

- Most miért nézel így? - kérdezte, hátha szóra tudja bírni végre barátját.

- Te... te féltékeny vagy? - A döbbenet úgy illant el az arcáról, ahogy hirtelen megvilágosodott és helyette egyre szélesebb mosoly terült szét az arcán. - Te féltékeny vagy!

- Micsoda? N-nem, én dehogyis, vagyis igen, de nem úgy, hanem... - hebegett zavarában a fiú, azonban egyszer csak szavai egy apró nyögésbe fúltak, ahogy a legjobb barátja ajkai elhallgattatták.

...egy kaland

Egymás mellett feküdtek a fűben, az ég szikrázott felettük, ők egymásra nevettek, a mosolyuk csupa izgatottság, szemeikben kiolthatatlan tűz és ragyogás. Sirius odahajolt, megcsókolta a barátját, egyszer, kétszer, ezerszer, mert megtehette, mert meg akarta tenni - direkt nem gondoltak semmire, hogy mi lesz, ha lebuknak, hogy mi lesz később. Lopott pillantások, apró érintések, sötét sarokban szenvedélyes csókok, ez volt nekik a szerelem, egy tinédzserkaland, melybe nem képzeltek többet annál, ami. Remus néha eljátszott a gondolattal, mi lenne ha, de tudta, hogy ez lehetetlen, mert nem fogadnák el őket, mert Sirius ezt úgysem gondolja komolyan. Sirius eljátszott a gondolattal, mi lenne ha, de tudta, hogy a barátja túlságosan törékeny, hogy elviselje azt, amit ezért kapnának. Pedig neki nem számított volna más véleménye. Szerette volna egy örök kalanddá tenni az életüket, ugyanolyan gondtalan játékká harminc, negyven, ötven év múlva, mint most, habár tudta jól, hogy ez lehetetlen. De azért szerette volna. Így hát ezen a nyáron, kihasznált minden alkalmat, végtelenségig nyújtotta a perceket, ha már az éveket nem tudta. Óh, ha tudta volna, talán ott maradt volna örökké Remusék kertjében, a fa alatt elheverve...

...egy döntés

- Ugye tudod, hogy ezt nem csinálhatjuk örökké? - A Kérdést végül a vérfarkas tette fel. Sirius nem akart erről beszélni, nem akarta megbeszélni, mert tudta, a megbeszélni egyet jelent azzal, befejezni.

- Nem érdekel. Miért ne csinálhatnánk? A francba is Holdsáp, ne beszélj mindig úgy, mint valami megkeseredett vén fószer! Mellettem vagy és mindig mellettem leszel. Nem mindegy, hogy így vagy máshogy? Én nem félek - mondta, dühösen elfordítva a fejét, hogy rá se kelljen néznie. A pálcájával piszkálta az ablak keretét, ahogy kipillantott az üvegen, Remus szülei nem voltak otthon, színházba mentek, talán.

- És ha én félek? Már így sem normális az életem... nekem nem volt rendes tinédzserkorom, gyerekkorom is alig. Szeretnék olyan rendes, normális varázslóéletet élni, amennyire csak lehet. És az veled... nem megy - sóhajtott és közelebb lépett volna barátjához, de az arcát látva, inkább nem tette meg. Az ifjú Black lassan felemelte és egyenesen rászegezte a pálcáját.

- Ha még egyszer azt merészeled mondani, hogy nem vagy normális, akkorára puffasztom a nyelved, hogy többet nem mondasz semmit - fenyegette meg, de a keze remegett. - Rendben, ha ennyire normális akarsz lenni, akkor legyél. Végül is, mi közöm van nekem ehhez, csak egy nyári kaland volt, nemde? - Leugrott az ablakpárkányról és kirohant. Remus még elkapta a csuklóját, de kirántotta a gyenge szorításból a kezét.

...egy találkozás

A legkevésbé sem hitték volna, hogy ott találkoznak majd újra, ahol és úgy, ahogy. Annyi minden után, egyikük sem tudta elképzelni igazán, milyen lesz a viszontlátás, hiszen miután „megbeszélték” a dolgot, valójában lezárni egyikük sem tudta soha. Egyre csak távolodtak egymástól, mígnem odáig fajult, hogy egymást kezdték gyanúsítani, nem bíztak meg egymásban... hazugságokkal, tévedésekkel váltak el.

- Remus... el sem hiszem, hogy te vagy az! - Megölelte, magához szorította, el sem akarta engedni, de sajnos nem voltak kettesben. Érezte a másik szeretetteljes szorításán, hogy legszívesebben ő is úgy maradt volna még hosszú, hosszú ideig szótlanul, azonban az lett volna a legalkalmatlanabb helyzet arra, hogy megtárgyalják a múltat. Akkor még mindketten azt hitték, lesz idejük bőven, hogy mindent megbeszéljenek, hogy nem kell többé azt hinniük, örökké elváltak és nincs tovább. A mosolyuk bár megfáradt volt, megtört, de még mindig ugyanolyan szeretetteljes és Remus Lupin abban a pillanatban megbocsájtott Sirius Blacknek mindent, amikor rámosolygott. Még azt is, amit el sem követett.

...egy kérdés...

Voltak idők, amikor egyiküket sem látták túl szívesen sehol. A Főnix Rendjének keretein belül mindkettejüknek bőven megvolt a dolguk, de Sirius bujkálni kényszerült, míg a másik férfi a lelepleződés miatt volt jobb, ha nem igazán jár túl népes varázslóközösségbe. Így hát, nem egyszer alakult úgy, hogy ott maradtak kettesben a Grimmauld tér 12-ben, és olyankor meséltek és nevettek vagy csak hallgattak hosszú órákon keresztül, néha békésen, néha kimondatlan kérdésektől, válaszoktól terhesen. Soha nem esett szó arról a réges-régi pár hónapról, tudták mindketten, jobb úgy, ha inkább nem emlegetik fel, mert azok az emlékek mindkettejüknek csak fájnának. Azonban azok az elkapott pillantások, a véletlen, apró érintések egyre csak szaporodtak, de egyikük sem mert, nem akart lépni, mert tudták, az romba dönthet mindent.

- Sirius... - Végül a volt roxforti tanár vette rá magát az első félénk, kíváncsi lépésre. Nem tudta, mégis hogy tálalhatná ezt az egészet, hogy mégis hogy kérdezhetne rá egy ilyen régen volt dologra, így mikor a másik ránézett, nagy levegőt vett. - Szeretsz még? - Az elmúlt időben egyre látványosabb volt Tonks vonzódása, de nem akart róla tudomást venni. Mindannyiszor elodázta, elutasította a nőt... tudnia kellett az ő válasza előtt ezt a választ. Tudnia kellett.

Black már nyitotta a száját, azonban ekkor nagy felfordulás hangzott az előszoba felől, így mindketten felugrottak, hogy odasiessenek.

...egy kiáltás...

Sirius megmondta, hogy rossz ötlet. Mindenki megmondta, hogy rossz ötlet, de Harry ugyanolyan önfejű volt, mint az apja, azonban akármilyen erős varázslónak is született, nem vehette fel a csapatot olyan fiatalon egy csapatnyi halálfalóval és magával a Nagyúrral.

- Nem lesz baj - mondta Remus, az örök optimista, még ha maga is tudta, a szavai most merő hazugság. A reményt megadta mindenkinek, azt a halványat, ami ahhoz kellett, hogy a félelmeiket legyőzve küzdjenek, bármi áron. De azt Holdsáp sem gondolta, hogy a bármi áron, tényleg azt jelenti, amit jelent.

Mikor Sirius egyre közelebb került a függönyhöz, még hitte, hogy megmentheti. Nem volt messze tőle, eltalálhatta volna a nőt egy jól célzott átokkal, de feltartották, az volt a feladata, hogy megvédje a fiatalokat és nem az, hogy megvédje Siriust. A függöny meglebbent, a barátja átzuhant rajta, ő utánakapott, a nevét ordította, de már nem érte el... Sirius Blacket, a legjobb barátját, az első szerelmét, az egyetlen szerelmét, elragadták maguk közé a holt lelkek éhes karmai, s már nem válaszol neki többé. Soha többé.

...válasz nélkül.