2015. július 19., vasárnap

Átutazó

Átutazó


Fandom: Thor&valódi világ crossover

Mert kellett nekem egy olyan, amiben ők találkoznak. A csupa szív Tom egy napja a morcos Lokival, csupa fluff, Loki egy kicsit szomorkodik, de ő mikor nem. VÉGRE befejeztem, másfél év után (2014-es Valentin napra akartam megírni. Kicsit elcsúsztam). Lesz itt még folytatás~


Kedveseim, kik hűségesen olvassátok a blogomat!
El sem fogjátok hinni, mi történt ma velem. A legőszintébben kimondva én sem igazán hiszem el, pedig bizony megtörtént, és úgy érzem, ezt mindenképp meg kell osztanom veletek! Remélem, ő sem bánja. Hogy ki...?

6.30 - Felkeltem
Ebben még nincs semmi különleges, ha azt vesszük, hogy az órám helyett valami furcsa zajra riadtam odakintről. Először persze nem izgattam rajta magam, Los Angelesben a furcsa zajok teljesen megszokottak, nem is szoktak különösebben érdekelni, főleg ha épp aznapra semmi teendőm nem akad, szóval szeretnék aludni. De az utána következett zöld villanások már annál inkább furcsák voltak, muszáj voltam hát kikelni az ágyból és kockás pizsamában, papucsba bújva csoszogtam a hatalmas ablakomhoz, hogy kinézzek rajta. Igaz, elég magasan van a lakásom, nem is tudom, mit gondoltam, hogy látni fogok bármit is, de sajnos csalódnom kellett, a zöld villanások eltűntek, és még azt sem láttam, mi okozhatta őket. Úgysem fogok tudni visszaaludni, eldöntöttem, lefőzök egy kávét, talán csak álmodtam az egészet, egy bögre fekete majd kellően felébreszt, hogy ne képzelegjek ébren is mindenfélét.

6.45 - Ittam a kávémat
Mivel jó idő volt, kiültem a teraszra, szerencsére Los Angelesben sosem volt úgy igazán hideg, így egészen nyugodtan el tudtam nézelődni a látványon, a gőzölgő bögrét szorongatva. Nálam tudjátok a reggeli kávé inkább rituális dolog, anélkül valahogy nincs ébredés, na meg a koffein is jó hatással van a reggeleimre. Naponta egy bögre reggeli kávé senkinek sem árt, de többet ne igyatok, nem jó, ha túlzásba viszitek! Szóval, éppen a kávémat iszogattam, és csendesen elmerültem a reggeli látványban, mikor egyszer csak...

7.00 - Megérkezett... Loki!
Hatalmas port kavarva egyszer csak becsapódott valami a teraszomra, kicsit össze is törte a követ, de a legnagyobb probléma az volt, hogy egyáltalán mi tudott becsapódni az én teraszomra?! Meglepettségemben még a kedvenc bögrémet is majdnem elejtettem, vagyis én el is ejtettem, ami azt illeti, de ahelyett, hogy apró kis darabokra esett volna az amúgy is romos padlón, csak lassan leereszkedett. Még szerencse, hogy kávé már nem volt benne.
- Ki vagy te? - kérdeztem, teljesen ledöbbenve a ténytől, hogy nem is valami, hanem egyenesen valaki landolt a teraszomon, de az általa felkavart portól (nem, nem ennyire poros a terasz, az összetört kő alatt volt, esküszöm), még mindig nem igazán láttam, kivel is állok szemben. Egy rajongó csak nem merészkedne idáig... vagy igen?
- Loki Laufeyson a nevem, halandó és ha jót akarsz magadnak, letérdelsz és elmondod, hol vagyok! - dörrent rám a határozottan ismerős hang... mintha csak én beszéltem volna! És... Loki? Szóval tényleg rajongó? Persze nem titeket akarlak ezzel letörni kedveseim, de azért ilyennel ne próbálkozzatok, mert hacsak nem vagytok skandináv istenségek, minden bizonnyal nem ússzátok meg ép csontokkal.
- Ne haragudj, de hadd kérdezzem meg... honnan ugrottál le? Nem is jött erre semmi... ez veszélyes! - Persze, hogy nem hittem neki először, ha az ember otthonában megjelenik a valódi Loki, akit már három filmben játszott, nem igazán akarja elfogadni, hogy az illető tényleg létezik. Pláne, hogy eddig nem igazán hittem abban, hogy tényleg van Bifröst meg istenségek, de úgy tűnik, vannak.
- Ne szórakozz velem halandó, válaszolj a kérdésemre vagy csúnya véget ér rövid életed! - parancsolt rám megint, ekkor már kezdtem rájönni, hogy vagy nagyon komolyan gondolja a szerepét, vagy tényleg van ebben a dologban valami, úgyhogy lehajoltam a bögrémért, hogy felvegyem, és visszategyem az asztalra, de ennek úgy tűnik, Loki kifejezetten megörült. - Hát meghajolsz akaratom előtt? Hogy is várhatnék tőletek mást, ha azt mondom, térdelj, engedelmeskedsz nekem, nemde? - Lassan elült a porfelhő, és akkor megint majdnem elejtettem a bögrét, de legalábbis az államat biztosan, mert szakasztott filmbéli önmagammal álltam szemben, ugyanaz a fekete haj, a zöld szemek, nemes kiállás... hát, azt mondják, mindenkinek van egy hasonmása a világban. Azért kicsit furcsán érintett, hogy az enyém a valódi Loki. Jobbnak láttam tényleg letérdelni, mielőtt valamit felrobbant, de továbbra is csak tátott szájjal bámultam rá, míg egy intéssel jelezte, hogy most már elég, felállhatok.
- Öhm bocsánat, de nem szokásom... istenségeket fogadni a lakásomban, szóval nem igazán készültem rád. Megkínálhatlak valamivel? Kávé biztos van még, most főztem, meg sütemény tegnapról, unatkoztam, úgyhogy sütöttem... de ez téged biztosan nem érdekel. - Nem tudtam, mivel járhatnék a kedvében, még ha kinézetre olyan is volt, mint az általam játszott Loki, belsőleg talán teljesen különbözött tőle, szóval úgy döntöttem, előbb inkább kiismerem. Mindenki szereti a kávét meg a sütit, nemde?
- Szívélyes ajánlat, de ha már a házadban vagyok, el is várom. Egy jó bort elfogadnék - felelte egy apró biccentés kíséretében, mire én bólintottam és besiettem a lakásba, ő pedig utánam. Egy isten van a lakásomban. Remek. Nagyon reméltem, hogy maradt még abból a roséból, amit előrelátóan eltettem, mert nem szerettem volna egyedül hagyni itt, amíg elmegyek vásárolni, még a végén Chrisre azt hiszi, hogy Thor és... jajj. Persze akkor nem jutott eszembe, hogy Loki bizonyára nem olyan ostoba, hogy összekeverje őket, de össze voltam zavarodva, a saját, isteni hasonmásom nézett körül a lakásomban! Kitöltöttem egy pohárba a borból, majd sietve átnyújtottam neki, ő időközben kényelmesebb, öltönyös viseletre váltott a külvilági ruhatárról, aminek kifejezetten örültem, az ízlése is olyan, mint megszoktam.
- Hadd szabadjon megkérdezzem... felöltözhetek? - mutattam magamra, mert nem voltam éppenséggel szalonképes állapotban, a papucsommal és a csíkos pizsamámmal. Loki megadóan bólintott, még mindig a boromat ízlelgetve, de úgy tűnt, tetszik neki, úgyhogy ott mertem hagyni egy kicsit a nappaliban és reméltem, nem találja meg a tv távirányítóját.

7.30 - Loki tényleg Loki
Persze eddig sem kételkedtem benne, mert túlságosan... én, meg önmaga volt egyszerre, szóval csak nem lehetett hétköznapi utánzó, de mikor visszatértem, már az asztalnál ücsörgött kényelmesen, és amint feltűntem, láttam, hogy tüzetesen végigmér.
- Mi a neved, halandó? - húzta fel egyik szemöldökét, némi kíváncsiságot mutatva, mire megint csak leesett az állam. Elképesztő, mennyire olyan, mint ahogy játszottam!
- Tom Hiddleston, színész vagyok. Mondd csak... hogy kerültél a teraszomra? - Egy kicsit kételkedtem benne, hogy haragudni fog, amiért nem hajlongok vagy valami, az én Lokim tuti haragudott volna, de úgy tűnt, ő egyelőre túlságosan el van foglalva a lakásom tanulmányozásával ahhoz, hogy felvegye az ilyen bizalmaskodó hangnemet.
- Természetesen ide küldött a Bifröst, mégis hogy máshogy lennék itt? Egyébként meg semmi közöd az ügyeimhez, halandó. Csak szolgálj ki, mint ahogy istenedet illik - fordult felém, enyhén felhúzott szemöldökkel, és nem mellesleg orral. Tényleg felhúzva hordja az orrát? Én is így csináltam? Nem emlékszem rá... Kicsit elbambultam az arcán, még mindig furcsa volt, hogy lényegében magamat látom, meg hogy egyébként itt van egy isten, alig öt méterre tőlem, és akármikor megölhet, amikor úgy hozza a kedve. Hát, ez rendkívül biztató.
- Hallottam, hogy ma valami nagy ünnep van egész Midgardon. Nem mintha különösebben érdekelnének az ünnepeitek, de nem akarok unatkozni, úgyhogy elvárom, hogy vezess körbe és világosíts fel - jelentette ki magabiztosan, amire én viszont nem tudtam mit mondani. Nagy ünnep? Miféle ünnep lenne ma, február 14-én az egész világon? Pislogtam párat értetlenül, igaz, mindenki mondogatta a Valentin napot az elmúlt pár hétben, de lévén nem épp mindennapi dolgok történtek velem ezen a napon, speciel erről teljesen megfeledkeztem. Ezt érthető, nem? De azért eszembe jutott ám a Valentin nap drágáim, ne haragudjatok, hogy megfeledkeztem róla, mind fontosak vagytok nekem, tényleg, és nagyon köszönöm a sok levelet, meg mindent, de mint most is írom... hát, elég elfoglalt voltam azon a napon.
- Valentin nap van, a szeretet ünnepének napja. Ilyenkor mindenkit megajándékozol, aki szeretsz. Bár általában a szerelmesek szokták ezt kihasználni... de szerintem mindenféle szeretet kifejezésére jó a mai nap. Ilyenkor azt szoktam csinálni, hogy sütök egy nagy adag muffint és körbejárom a várost, hogy minden lánynak adhassak egyet, aki szomorúnak tűnik. Ezen a napon senki nem lehet az - ecseteltem, egészen beleélve magam a terveim elmesélésébe, bár a muffinsütésnek még neki sem álltam, pedig nagyon neki kellett volna. Általában nyolcra kész szoktam lenni, de ha Loki engedi, akkor is csúszok egy órát... bár csak egy órát, az nem a világ vége. Már persze, ha engedi, hogy csináljam, amit szoktam. Tudtommal nem igazán szereti az ilyen szeretettel teli megnyilvánulásokat, pedig szerintem az a legfőbb baja, hogy őt nem szerették eléggé! Ha tényleg olyan a múltja vagy legalább hasonló, mint amit én játszottam...
- Nem értem, mi értelme lenne egy ilyen ünnepnek. A szeretet felszínes dolog, csak arra jó, hogy kihasználd vele, aki szeret té... te mit csinálsz? - Kérdezte megbotránkozva, mert bizony én az életemmel játszva, igenis megöleltem! Olyan értetlenül áll mindenféle szeretet előtt, amikor csak ez hiányzik neki... egy ölelés mindenkinek jobbá teszi a napját! Jó, tudom, hogy akkor tulajdonképpen azt kockáztattam, hogy megöl, de úgy tűnt, megkedvelt egy kicsit, úgyhogy reménykedtem benne, hogy talán a kezembe vehetem az irányítást egy kicsit, és megmutathatom neki, a világban nem csak gonoszság van, meg csínytevés.
- Süss velem muffint!

8.00 - Muffint sütöttem Lokival
Persze nem volt ám könnyű rávenni. Először azt sem tudta, mi az a muffin, de mikor elmagyaráztam neki, csak még jobban tiltakozott a dolog ellen, mert hogy ő süssön, az elképzelhetetlen és amúgy is, ilyen szentimentális dolgot, hogy merek egyáltalán megkérdezni. Végül nem igazán tudom, mi vette rá, de jó ideig kellett győzködnöm, míg végül úgy vágtam ki magam, hogy ha meg akarja ismerni az itteni szokásokat ezen a napon, akkor bizony ez is beletartozik, tehát vagy segít vagy nézi, ahogy csinálom, esetleg megöl és keres valaki mást. Végül húzta a száját bár, de engedett a dolognak, úgy tűnt, tényleg megkedvelt egy kicsit, így esett az eset, hogy miután még arra is rávettem, hogy szabaduljon meg a zakójától, a nyakába húztam egy kötényt, majd én is felvettem egyet, felgyűrtem az ingujjam és nekiláttunk sütni.
- Még mindig nem értem, mi értelme annak, hogy te sütsz. Ha nincsenek szolgálóid, akik megcsinálják neked, miért nem veszel? - nézett rám fintorogva, mikor elkezdtem összekeverni a hozzávalókat és a tálból kirepülő liszttől tiszta fehér lettem.
- Mert szeretek sütni. Ritkán akad rá időm, mostanság sok dolgom volt a filmjeim körül, de a Valentin napot mindig csak erre szánom, amikor csak tehetem. Jó látni mások mosolyát - magyaráztam neki, ahogy én is elmosolyodtam kicsit, miközben elmélyülten töltögettem a tésztát a muffinpapírba. Persze ő nem értette mi a jó ebben, de azért azt legalább elismerte, hogy mosolyogni ő is szeret, csak éppen a bátyja ostobaságain, és nem mások boldogságán. Egyelőre ennyivel is megelégedtem, és úgy döntöttem, amíg sülnek a muffinok, talán annyit megengedhetek magamnak, hogy kérdezősködjek egy kicsit, ha már itt van nálam és még nem is segít.
- Mesélsz nekem Asgardról? Milyen hely? - kérdeztem kíváncsian, de egy pillanatra úgy gondoltam, nem volt ez olyan jó ötlet, amikor vetett rám egy fagyos pillantást. - Persze nem rám tartozik, csak gondoltam, ha már én körbevezetlek itt, te is mondhatnál az otthonodról néhány...
- Nem az otthonom - vágott közbe jegesen, és szinte éreztem, ahol lehűl körülöttünk a levegő a hangulatváltozásától. Rögtön szabadkozni is kezdtem volna, azonban leintett, az ablakon kibámulva nézte egy ideig a házak rengetegét, a pohárban forgatva azt a pár kortynyi bort, ami még maradt. - Nekem nincs otthonom... csak egy árny vagyok mindenütt. Jötünheimből kitaszítottak, Asgardban nem fogadtak be, Midgardon élni pedig elképzelhetetlen nekem. Emberek közt... nevetséges még a gondolat is. Az egyetlen személy, aki elfogad, a bátyám, de ő csak egy nagy darab, ostoba fajankó, aki azt hiszi, elég nekem, hogy ő megpróbál úgy tenni, mintha fontos lennék, mikor mindenki más az igazságot szúrja belém minden egyes nap: hogy nincs rám szükség. Épp ezért szurkálódom és sosem hagyok nyugtot nekik. Tudják, hogy létezem, és fogok is, időtlen-időkig, és szúrom a szemük - mosolyodott el kicsit keserűen. Borzasztó lehet neki... én is belegondoltam, milyen lehet, mikor őt játszottam, de tényleg benne élni már mióta... biztos egészen más. Felpattantam és a sütőhöz siettem, de Loki annyira belemerült a gondolataiba, hogy csak akkor vett észre, mikor az orra elé toltam egy muffint. Bizalmatlanul nézegette egy ideig, nem tudta, mit kezdhetne vele, végül két ujja közé csippentette és egy kicsit felemelte.
- Ezt miért kapom? - pillantott rám értetlenül, én meg nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak. Persze biztos arra gondolt először, hogy hogy meg akarom mérgezni, vagy valami, pláne hogy nem bírtam megállni a mosolygást, bár ha nevezhetjük így, végül is csak egy kis szeretettel akartam megfertőzni, az pedig csak nem bűn, ugye?
- Szeretet! Mondtam, hogy mindenki kap ma egy muffint, aki szomorú és te szomorú vagy. Aki pedig velem van ma, annak bizony nem lehet rossz kedve! Kiosztod velem? - emeltem fel a nagy kosarat mosolyogva, amit már el is kezdtem megpakolni az édességgel.

9.00 - Körbevittem Lokit Los Angelesben. Fogjuk rá
Persze úgy kellett intéznem a programom, hogy még véletlenül se fussunk össze ismerőssel, mert elég kellemetlen lett volna, ha meglátnak a saját filmbeli másommal. Azt sem tudom, hogyan magyaráztam volna meg, hogy Loki kicsoda, anélkül, hogy lelepleztem volna, mert akkor minden bizonnyal nem hisznek neki, ő meg begurul és vérengzés lesz a vége, ami nem lett volna kellemes. Az igazat megvallva mondjuk Thorral is szívesen találkoztam volna, aki biztos idejön, ha Loki nekiáll tombolni, csak hát két asgardi isten Los Angelesben... hát, nem valószínű, hogy egyben maradna a város, így inkább jobb lett volna elkerülni ezt a lehetőséget. Végül csak sikerült kicsábítanom Lokit a lakásomból, bár háromszor visszarohantam ellenőrizni a zárakat, olyan ideges voltam a nap miatt, de próbáltam úgy felfogni, ugyan mi történhet? Legfeljebb majd azt gondolják, hogy egy cosplayerrel mászkálok, az nem rossz dolog, csak kénytelen leszek majd az istennek elmagyarázni, hogy jobb, ha nem tudják meg, kicsoda valójában.
- Érdekes ez a város. Olyan... gyors - jegyezte meg, ami kilökött a saját világomból és csak pislogtam rá, mégis mire érti. - És hangos. Mi Asgardban sosem ordibálunk ennyit és nem is rohanunk sehová, ha nem kell. Lusta csürhe - bökte még oda, érezhető gúnnyal a hangjában, úgyhogy azt inkább próbáltam figyelmen kívül hagyni, hátha nem haragszik meg érte.
- Ti sokáig éltek, van időtök megtapasztalni mindenfélét és megcsinálni, amit akartok. Nekünk nincs annyi időnk, úgyhogy mindennel sietünk. De az olyan napokon, mint ez, én szeretek csak megállni és... sütit osztani - emeltem fel egy kicsit a kosarat mosolyogva, mire az istenség megforgatta a szemeit, úgy vettem észre, kezdett hozzászokni, hogy földi hasonmása nem éppen olyan, mint számított rá. Egyébként a saját muffinját nagy nehezen sikerült beletuszkolnom, miután megettem egyet, hogy megmutassam, teljesen biztonságos és bár azt nem ismerte el, hogy finom, látszott az arcán, hogy ízlik neki és egy kicsit mintha örült is volna, hogy kapott. Legalábbis mérges az nem volt, akkor már úgy hiszem, nem írnám ezt a blogbejegyzést.

Az idő csak telt, én pedig Lokival körbejártam egy csomó parkot, meg kávézót, a szokásos randihelyeket és amint megláttam egy szomorú lányt vagy éppen fiút, rögtön siettem felé a kosarammal. Az isten ilyenkor általában csak hátul ácsorgott és megvárta, amíg én csevegek aktuális vidítandó áldozatommal egy kicsit, míg jobb kedve nem lesz, addig úgy láttam, nézelődik, de hamar észrevettem, hogy csak azért nem néz minket, mert nem tud. Ahányszor otthagytam, valahogy olyan elveszettnek és szomorúnak tűnt, mikor azt hitte, nem figyelem, de nem tudtam, mit tehetnék még érte a sütin kívül... Hiszen csak egy ember vagyok, egy színész, hogy vidíthatnék én fel egy istent? Aztán támadt egy nagyon merész ötletem...

11.25 környékén - Megismertettem Lokit az emberekkel!
Először nem volt valami egyszerű. Aggódtam, hogy talán begurul és helyben elporlaszt, ha megpróbálok ilyesmit, de hát muszáj volt, mert mégiscsak, nem hagyhattam hátra állandóan, amíg én vidítok, úgyhogy legközelebb mikor megláttam valakit, és elindultam felé, megragadtam az azgardi csuklóját is és egyenesen arrafelé kezdtem húzni. Ő először úgy meglepődött, hogy engedte magát, de amint rájött, mi a tervem, rögtön megállt, csakhogy akkor már késő volt...
- Szép napot kisasszony! Olyan szomorú, kérem, fogadja el ezt a muffint. Tudom, egy kis muffintól nem lesz minden rögtön szép, de gondoljon arra, hogy tele van boldogsághormonnal a csoki és a szeretet miatt, amit beletettem! - mosolyogtam rá a hölgyeményre, aki épp az egyik padon ült elveszetten. Loki folyton morgott mögöttem, miért kellett neki idejönni, amikor ezt el tudom intézni egyedül is, nyálas emberi szokások, meg hasonlókat mondott, de nem igazán figyeltem rá. A lány meglepetten felpislogott és kicsit könnyes szemekkel vette el a felé nyújtott muffint, majd megpróbált rám mosolyogni, de szegénynek nem nagyon ment.
- Köszönöm... legalább maguk kedvesek velem ma. A barátom nemrég közölte velem, hogy nem ér rá, mert valami dolga akadt... sms-ben - horgasztotta le a fejét, mire én leültem mellé a padra, és bár Loki nagyon úgy tűnt, hogy még mindig rettenetesen meg van sértődve, amiért iderángattam, nem tudta elrejteni, hogy valójában figyel, főleg hogy a lány őt is kedvesnek nevezte, pedig csak velem van.
- Ne bánkódj, biztosan jó oka volt rá, hogy...
- Erre nincs jó ok! - Meglepetten pillantottam fel, erre a hangra és véleményre számítottam a legkevésbé, ahogy pedig ránéztem, Lokiból csak úgy áradt a düh. Zöld szemei olyan mérgesen pillantottak rám, hogy azt hittem, helyben megöl, de helyette csak összefonta a mellkasa előtt a karjait és úgy nézett rám, hogy jobbnak láttam inkább hallgatni.
- Más esetben nem mondanék ilyet, de megértem az érzéseidet. A bátyámnak mindig fontosabbak voltak a saját harcai, mint én, és bár hamar megtanultam, hogy csak magamra számíthatok, mégis rosszul esett, amikor magamra hagyott. Mondd el, ki volt az az álnok, aki ezt tette veled és ígérem, megfizet! - lépett közelebb a lányhoz, de ez már kicsit ijesztőbben hallatszott a kelleténél, úgyhogy jobbnak láttam inkább közbelépni, mielőtt Loki jótevésből kezd el vérengzeni. Mondjuk azért ilyet nem hittem volna tőle... talán hamarabb feloldódik, mint gondoltam volna! - Egyébként kóstold meg a muffint... nem is olyan rossz - villantotta rám egy pillanatra a szemeit, de erre csak még nagyobb meglepettséggel válaszoltam. Még a muffinomat is finomnak mondta! Nemrég még azt hittem, meg fog ölni, most pedig ott állt és megpróbált felvidítani valakit, amit aztán tényleg nem hittem volna róla. Szóval drágáim, jegyezzétek meg, ha Lokival kedves vagy, ő is viszonozza, csak kell hozzá egy kis idő, hogy feloldódjon, de utána nagyon jól el lehet vele lenni! Bár a lány úgy tűnt, kicsit összezavarodott, pláne miután észrevette, mennyire hasonlítunk az istennel, már egészen nyugodtnak tűnt, így gyorsan elköszöntem és karon ragadva társamat, elszeleltem a helyszínről.

12.00 - Ideje nekünk is valami ebéd után nézni!
- Nem vagy éhes? - kérdeztem Lokit, mikor már egy jó ideje cirkáltunk a városban. Azóta volt még pár lány, akit már közösen vidítottunk fel, legalábbis ő is ott volt mellettem és még ha nem is igazán mondott semmit, azért kitartóan ott ácsorgott és figyelt, egészen meglepett a változás, amit reggel óta produkált. Azt hiszem, jó hatással vagyok rá. Úgy tűnt, elbambult, mert csak a kérdés után egy kicsivel pislogott rám, de miután leesett neki, miről van szó, apró gondolkodási idő után bólintott.
- De, egy kicsit. Visszamegyünk az otthonodba? - nézett rám kíváncsian, én viszont megráztam a fejem és előremutattam lelkesen. Ismerek bizony egy nagyon jó helyet, ami minden Valentin napon hihetetlenül édes díszlettel van megrakva és nagyon finomak az ételeik is, csak úgy nem mellesleg. A kosaram már teljesen kiürült, úgyhogy az csak úgy magatehetetlenül himbálózott a karomon, míg sétáltunk az étterem felé. Családias kis hely amúgy, nektek is ajánlom, mert én nagyon szeretem, gyakran járok oda ebédelni vagy vacsorázni, amire éppen időm akad.

Amikor odaértünk, Loki kicsit fintorogva nézett a néhol felaggatott szíves lufikra és cupidókra, azonban én nem zavartattam magam, leültünk egy asztalhoz és beletemetkeztem az étlapba. Azt már nem is mondtam, hogy én fizetek, természetesnek vettem, hogy ő ezt így gondolja, meg hát aztán mivel fizethetne, arannyal? Nem hiszem, hogy annyira örülnének neki... vagy épp túlzottan. Jaj, elkalandoztam. Szóval ott ültünk egymással szemben és bújtuk az étlapot, mikor egyszer csak megjelent egy rózsaszín ruhás, szárnyas lányka, majd ránk mosolygott. Mindketten rendeltünk, Loki szinte a fél étlapot, kételkedtem is benne, hogy ennyi minden el fog férni az asztalon, de hát, ő tudja.
- Meg fogsz tudni enni ennyi mindent? - kérdeztem értetlenül, miután a pincérlány elment, szintén elég meglepetten, de legalább jó sokat fogok fizetni. Legalább... hát, tényleg jó sokat fizettem egyébként!
- Hogy ne tudnék? A nagy lakomákon még ennél is többet eszünk. Furcsa szerzetek vagytok, ti emberek, annyit esztek, mint a madarak, de mégsem fogytok el - nézett rám elgondolkodva, amire aztán már végképp nem tudtam mit mondani. Én inkább azon csodálkoztam, hogy ő még mindig ilyen vékony, mikor ennyit eszik, bár aztán arra gondoltam, talán ezt is ünnepnek tekinti, ezért rendelt ilyen sokat, amúgy nem szokott ennyit enni. Talán. Inkább foglalkoztam a lassan elénk kerülő étellel, ami tényleg csak nagy nehezen fért el az asztalon, de csak odazsúfolták valahogy, amit sokszor meg is köszöntem és eldöntöttem már akkor, hogy hagyok némi borravalót szegény pincéreknek, akik miattunk szenvedtek ennyit a pakolászással. Ugyan az isten nem is figyelt rá, megszokta biztos, hogy kiszolgálják, én azért szégyelltem magam, hogy ennyi gondot okozunk, viszont ez hamar eltűnt a fejemből, ahogy láttam, milyen lelkesen nekiállt enni. Ha ő ennyit eszik, vajon Thor mennyit pusztíthat be egy étkezés alkalmával? Istenek...
- Gyakran vannak ilyen nyálas ünnepségeitek? - kérdezte csak úgy mellesleg és azt hiszem, elbambulhattam, mert nem tudom, hogy kerültünk vissza ehhez a témához.
- Évente csak egyszer van ilyen... meg persze ott van még a húsvét és a karácsony, de a szerelmesek ünnepét csak egyszer tartják évente - mondtam, ahogy lassan befejeztem az ebédemet és ő is kezdett végezni, a jóval nagyobb adagjával. Igen, tényleg olyan gyorsan eltüntette, nem is tudom máig, hogyan csinálta, nem mertem rákérdezni. Hiába lett valamivel nyugodtabb, még mindig aggódtam, hogy egy óvatlan kérdéssel vagy kijelentéssel felidegesíthetem, úgyhogy igyekeztem megválogatni a szavaimat.
Loki végül csak egy bólintással felelt, hogy jelezze, megértette a magyarázatomat, az utolsó falatokat rágva. Mikor megtörölte a száját, kíváncsian körülnézett, gyakran az ajtó felé pillantva.
- Hová megyünk legközelebb?

17.30 - Búcsú
Körbejártunk a plázákban, mindent megmutattam neki, vettem neki starbucks-os kávét, ettünk az egyik parkban hot-dogot, miközben kihevertünk a fűre, nézni a körülöttünk lévő embereket. Csak néhányan pillantottak többször felénk, de végül senki nem jött oda, mikor pedig rámosolyogtam egy sokáig engem figyelő lányra, ő elpirult és elsietett. Mindig is kicsit furának találtam a félénk fanokat, pedig nem vagyok ijesztő, nem? Mondjátok, hogy nem vagyok ijesztő!
Végül, Loki, miután jó párszor az ég felé kalandozott a tekintete, felkelt mellőlem és leporolta a ráragadt füvet a ruhájáról és rám nézett. Egészen meglepődtem, mikor felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen, de örömmel elfogadtam, majd én is leporolgattam magam, habár valószínűleg úgyis tiszta fűfolt lett a nadrágom. Ha még nem tettétek meg, mindenképp próbáljátok ki, hogy elhevertek a füvön egy kicsit, nagyon felszabadító! (És lehetőleg ne fehér nadrágban tegyétek. Rendkívül kínos tud lenni.)
- Visszamegyek. Élveztem ezt a napot veled - jelentette ki, és bár nem ölelt meg, nem is mondott köszönetet, de én tudtam, mert éreztem a szavaiból, hogy hálás, amiért egy kicsit elszórakoztattam, és én is nagyon hálás voltam, hogy megismerhettem. Már elfordult volna, de én gyorsan megragadtam a karját.
- Várj! Lehet, hogy valami kevésbé látványos helyen kéne ezt csinálnod. Tudod, az emberek furcsának tartanák, hogy egyszer csak eltűnsz, meg úgy... mindent - mondtam gyorsan. Ezen láthatóan elgondolkodott, de végül bólintott és követett a város egy elhagyatottabb részére, amit én sem igazán ismertem, de csak találtunk egy csendes helyet.

Ott álltunk egymással szemben, szerettem volna elmondani neki, hogy mennyire sokat jelentett nekem ez a nap, hogy megismerhettem őt, akit én magam játszottam, és hogy remélem, egy kicsit jobbá tudtam tenni a kedvét annál, mint ahogy ide érkezett. Úgy tűnt, ő is akar mondani valamit, de végül nem szólalt meg, hát újfent az életemet kockáztatva (a közelében valahogy ez gyakran megesett velem a mai napon) megöleltem őt. Értetlenül merevedett meg a karjaim között, de aztán egy cinikus kis szusszanással felengedett és hagyta, hogy magamhoz szorítsam. Valamiért furcsának találtam, hogy nem olyan az illata, mint az enyém, de az egész valahogy csodálatos volt. Azt hiszem, kevesen tudják, milyen érzés megölelni egy istent.
- Köszönöm a mai napot. Örülök, hogy megismerhettelek, és ha bármikor van kedved jönni, nyitva áll az erkélyem ajtaja - mosolyogtam rá, mikor elengedtem. Mintha az ő ajkán is rebbent volna egy mosoly, de ahogy jött, úgy el is tűnt. Csak azokban a zöld szemekben volt valami cinkos csillogás, amit nem vettem észre, mikor ma reggel beesett hozzám.
- Nem most láttál utoljára - biztosított róla egy bólintás kíséretében. Nem akartam zavarni ebben a folyamatban, talán máshogy megy, mint a filmben, úgyhogy megfordultam, hogy kifelé induljak. Mikor kiértem az utca forgalmasabb részére, még láttam felragyogni a Szivárvány-hidat, és az jutott eszembe, hogy amint hazaérek, átalszom a nap hátralévő részét. Nos, mivel fogalmam sem volt, hol vagyok, még a GPS segítségével sem jutottam egyszerűen haza, de ezért a napért határozottan megérte.


Piszkozat mentve

6 megjegyzés:

  1. Nagyon jó történet lett :) Imádom Lokit és Tomot is ^^ Olyan édesek :3 Csak így tovább :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mindig öröm új neveket látni a blogon, örülök, hogy tetszett és lesz folytatása, ne aggódj! ^^ (Btw imádom a profilképed,nagyon jól néz ki)

      Törlés
  2. Istenkém, ezt már olyan régen vártam, hogy befejezd, hogy ihajj, annyira kellemes meglepi volt. :3 Tom egy baromi nagy muffin, egy édes pudinghalom, abszolút el tudom képzelni, hogy ilyesmi gondolatai vannak, ha nem tudnám, hogy nincs tökéletesen ártatlan ember, azt mondanám, ő az. :D És Loki, egyem meg, de kis morci-cuksi volt. Még frostpuddingot tőled, akár slashben is nyomulhatnak még ha nem is rajongok a RPF-ért, ez nagyon jól műűűkszik. *-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tom egy eeeeeeeeeeekkora muffin! *mutatja* Annyira örülök, hogy tetszett, pláne hogy ha emlékszel még, mennyit sírtam az elején, hogy én ezt mennyire utálom és mennyire rettenetes :D Lesz ebből slash majd a következő részében, igaz hogy jó ideje én is felhagytam már az RPF-írással, de most hogy megtörtem a jeget, kihagyhatatlan :3

      Törlés
  3. Hát én kiakadtam :D
    Hogy lehet valaki ilyen szinten cuki? *szivárványhányás* Imádtam ^^

    VálaszTörlés
  4. Jaj, egyre több új név a blogon, micsoda öröm <3 Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett! ^^

    VálaszTörlés